Bella Más Életet Él: Tizenharmadik fejezet

Meglepetések 1/2

Isabella szemszöge

Már nem is tudom hány év telet el mióta eljöttem a Cullen családtól csak egyet tudtam.
Hiányoznak, de nagyon.
Valami üresség van itt bennem, hogy nincsenek mellettem de nem tudom hogy miért. Zavar, de nagyon.
Hiányzik Alice állandó pattogása, hogy az a ruha amit nem saját magam választottam nem jó, így helyett inkább egy másikat vegyek fel.
Hiányzik Rosalie állandó nyaggatása, hogy had csinálja meg a hajam és sminkelhessen ki, meg hogy néha ő is segítse Alicet a “zaklatásomban”.
Hiányzik Emmett állandó viccelődése, a veszekedésünk meg „verekedésünk” amiből, hiába én voltam a gyengébb, mindig én jöttem ki győztesként
Hiányzik Jasper állandó védelmezése, mint aki úgy tesz , hogy a világ legtörékenyebb porcelánbabája lennék, de ennek ellenére folyton horror filmeket néztünk.
Hiányzik Esme állandó anyás ölelése, mint aki úgy néz rám, hogy én vagyok a világ legnagyobb kincs a világon, a sokadik gyermeke de mégis a legértékesebb.
Hiányzik Carlisle állandó nyaggatása, hogy lehetek olyan ügyetlen, hogy a saját lábamban elesek, és az a lágy érintés ahogy a fájó sebeimet ellátta.

Hiányzik Edward állandó… Egyszerűen az egész lénye hiányzik. A félmosolya, aranyszín szeme, nézése, az érintés, a vágyakozó nézése, a hangja. Egyszerűen minden ami hozzá tartozik. Minden ami ő maga.
Inkább elviselnék millió Alice-t, Rosalie-t, és a többieket, csak ne kelljen itt lennem. Gyűlölöm ezt a helyet!
Mindenki nagy dolgot vár el tőlem mivel én vagyok a király és a királynő egyetlen gyermeke. Pontosan tudják, hogy én évekig azt sem tudtam ki vagyok most mégis legyek olyan valaki aki csak pár éve vagyok. Azt hittem, hogy egy teljesen átlagos lány vagyok csak annyi kivétellel, hogy vámpírokkal élek együtt.
Barátaim sincsenek mivel alig mernek hozzám szólni mert félnek a királynőtől, de főként az erejétől.
Hát igen kiderül anyámról, hogy egy nagy diktátor. És nem jó értelemben még velem is az sőt apámmal is. Charlie szerintem csak azért van vele együtt mert nem akar újabb háborút a kár tündérnép között és fél Renetől is, legalábbis én ezt látom.

Barátok, meg hát... Nem engem látnak, csak a soron következő uralkodót. Rosszabb mint az emberek világában, a vámpíroknál. Ott legalább, ott volt Alec, Jane és a többiek. Velük legalább tudtam beszélgeti és nem arról faggatnak, hogy, hogy haladok a tanulással és az erőm fejlesztésével amit én inkább kiképzésnek hívok.

Rengeteg minden történt vele ezalatt a pár év alatt amit itt töltöttem.

Több fél “tantárgyam” van. Például a természet irányításában.  Hogyan kell a fákkal beszélni, és hogyan lehet a halott virágokba életet lehelni. És ezt szó szerint kell venni. Tényleg rá kell lehelni a virágokra de mindegy milyen erősséggel és még sok tényezőtől is függ a dolog.

-Bella figyelsz te egyáltalán?- tette csípőre a kezét Tifani.

-Igen persze, miért ne figyelnék. Tudod, hogy én állandóan figyelek. Nincs olyan pillanat , hogy én nem figyelnék. – adtam az automatikus választ. Egy tündérhercegnő, sose beszéljen sokat a néppel de a tanárainak mindig bő választ adjon.

-Most hazudtál. Nem tudsz hazudni. És ha annyira figyeltél akkor ismételd el amit előbb mondtam.

-Hát… ööö… a… fuvola egy…-  a kékes-fekete hajú nő csak mélyet sóhajtott és mosolyogva csóválta a fejét.

-Nem is mondtam semmit, csak a fuvolán játszottam el egy dallamot. Mostanában nagyon messze jársz. Nem nagyon figyelsz az órákon.

-Sajnálom, csak nagyon hi…- gyorsan a nyelvemre haraptam, nehogy kimondjam azt amit nem lenne szabad. Tilos erről beszélni.

-Gyere.- húzott maga után egy kisebb padra. A parkszerűség ahol voltunk festői tájat nyújtott mindenkinek.

Itt a tündéreknél csak két évszak létezett az ősz és a tavasz.

Az ősz nagyon szép. Minden levél sárga és bordó színben pompázik. Egyszerűen gyönyörű. Ilyenkor mi tündérek is valahogy megváltozunk. Az állandóan pörgő és pattogó természetünk eltűnik és kissé lenyugszunk és lelassulunk. Ahelyett hogy repülnének nyugodtan sétálnak és nem sietnek sehova. Mindenki sokkal nyugodtabb és a szokottnál is türelmesebb. Én úgy hiszem ilyenkor van a töltődő időszak, ebben az időben készülünk, vagyis készül a nép, az új babatündérek érkezésére.
A tündéreket nagyon jellemzi, hogy ilyenkor borzasztóan- szinte már bosszantóan- türelmesek .

Élellentétben tavasszal.

Akkor senki sem állam meg egy pillanatra sem, hogy gyönyörködjön a gyönyörű tájban. Senki sem sétál, mindenki csak repül és siet a maga dolgára. Bár ősszel sem. Számunka, vagyis számukra, már teljesen megszokott.

Épp ez van ezzel a kisebb parkkal is, mint ahogy a többivel is. Senki sem csodálja meg a gyönyörű  színekben pompázó virágokat.

Ahol éppen gyakoroltunk az is ilyen volt. A kis pad amire leültünk nem sokban különbözött az emberek világában lévő padoktól. De a táj… leírhatatlan volt, válogatták a narancs a citromsárga, a piros, a kék és a lila virágos fák.

-Mond a tündérek miért nem állnak meg egy percre ebben a tájban gyönyörködni?!

-Mond az emberek miért teszik tönkre a saját lakóhelyüket a sok szennyezéssel?! Ezek olyan kérdések amire senki nem tudja a választ. Talány csak annyit az égész, hogy teljesen természetesnek vesszük ezeket a dolgokat mi is ahogy az emberek is.

-Akkor is olyan furcsa. Szerinted én is elrohannék csak úgy emellett a szépséges táj mellet ha itt nőttem volna fel?!- kérdeztem.

-Ezt senki sem tudja Bella. Te egy nagyon különleges és- bocsánat a kifejezésért- de furcsa tündér vagy. Szerintem ha te fogsz itt uralkodni akkor nagyon sok minden meg fog változni. Az édesanyád nagyon erősen- szinte már vaskarommal- uralkodik, hogy elkerülje a nagymamád hibáját.

-Mégis miféle hibáját?

-Erről nem szabad beszélnem így is túl sokat mondtam neked, nem lenne szabad ezekről a dolgokról tudnod mindaddig míg anyukád úgy nem dönt, hogy be szeretne téged is avatni.

-De ez olyan rossz dolog tőle, hogy a saját lányát nem avatja be ezekbe a fontos dolgokba.- a tanárom csak nézett előre és magában mosolygott. Tifani és az én kapcsolatom igazán furcsa. Szinte mindent tudunk a másikról, és tudjuk, hogy bármit elmondhatunk egymásnak, de soha nem nézünk egymásra mikor mély dologról beszélünk mint például most. Csak nézünk előre és úgy beszélünk, még pontosan tudjuk, hogy a másik mire hogyan fog reagálni.

-Lennél olyan szíves, hogy elmesélnéd hogy milyen hibát követett el a nagymamám amit Rene olyan nagyon el szeretne kerülni ezzel a kemény uralkodással?! – néztem kivételesen a szemébe.

-Nem lenne szabad, de szerintem jobb ha tudod, de soha senkinek nem szabad elmondanod, hogy tudod pláne, hogy tőlem.

-Rendben. – bólintottam beleegyezően. Ő újra előre fordította a tekintetét és a tavon úszó virágszirmokat követte a szemével. Így kezdett bele a mesélésbe.

-Ez egészen arra az évekre nyúl vissza mikor Rene királynőnk még csak 15 éves volt. Miatta követte el azt a nagy hibát a nagymamád, ami végzetes is lehetett volna a tündérek eme fajtájára. Gondolom anyukád nem mesélte el, hogy miért kellett az emberek világában maradnod- én csak nemlegesen megráztam a fejem.- Akkor erről majd később mesélek. A nagymamád szöges ellentéte volt az anyukádnak. Ő mindenkiben a jót látta még, ha nem is volt benne semmi, csak is kizárólag rossz. Az összes tündérrel kedves volt és akin úgy látta, hogy segíteni kell vagy segítséget kért azon segített. A végzetese nap egészen visszanyúlik egy gyönyörű tavaszi napra. Akkoriban még a tündére gyönyörködtek a tájban nem úgy mint ma.

Nagymama szemszöge

„-Buster ez mégis mit jelentsen?- kérdeztem hitetlenkedve a férfit.

-Ugyan Isabella pontosan tudod mit jelet ez. Túlságosan lágyszívű vagy. Mindenkiben a jót akarod látni. Az szép külsőd egy nagyon sebezhető belsőt takar.

-De miért? Azt hittem, hogy megjavultál.

-Ugyan. Nem volt nehéz dolgom eljátszottam a szenvedő alanyt aki mindenáron meg akar javulni de nem tud mert ez lett belém nevelve te meg mindenáron segíteni akartál. Csak egy dolgot nem tudtál, ez az egész csak egy feladat volt. Bár a második felét nem sikerült teljesítenem de nem is baj. Itt a te kicsi kislányod helyetted.

-Ne! – riadtan lépetem lányom felé egy lépést, hogy megakadályozzam. - Mi kell ahhoz, hogy őt békén hagyd?

-Te kellettél volna de addig míg megbízol bennem.

-Ezt úgy érted, hogy…

-Igen pontosan a tested kelet volna mert akkor olyan hatalomra teszek szert, hogy simán le tudtam volna igázni ezt a kis boldog világot. De hát ez nem jött össze így a lányoddal is beérem.

-Ne inkább engem vigyél. Az ő ereje még nincs kifejlődve és az erejének az alapja a békesség és a boldogság az enyémnek már nincs szüksége rá. Kérlek engem vigyél.- rogytam térdre és zokogva kértem. A piros fehér ruhámban amit már a férjem vére is bepiszkolt.

-Anya! Anya ne! Nem akarlak téged is elveszíteni.- rohant oda hozzám a lányom  de Buster megakadályozta.

-Sajnálom kincsem. Ügye tudod, hogy én is apád nagyon szerettünk te voltál számunkra a legfontosabb mindennél fontosabb? Csak egy dolgot kérek tőled. Ne ess abba a hibába amibe én. Tegyél mindent teljesen másképp mint én és akkor nem lesz baj.”

Isabella szemszöge

Olyan furcsa volt Tifani miközben beszélt. Csak révedt előre és nézett ki a fejéből mintha nem is itt, hanem egy egészen másik világba lenne.

- Szóval édesanyád azért csinált mindent másképp. Ezért vitt téged az emberek világába. Emiatt lakattok ti hárman: te, Renee úrnő és édesapád az emberek világában, hogy megóvjanak a rossz tündérektől de nem sikerült nekik úgy ahogy arra ők számítottak. Egy tündérhercegnőnek csak 17 éves korában jelentkezik az ereje de neked már 3 éves korodban kinőttek a szárnyaid.

-Ezt az emléket láttam. – rémlett fel előttem a kép.

-Bizonyára. És az csak egy dolgot jelentett találkoztál a gonosszal, de ez még nem volt rá indok hogy kinőjön a szárnyad. De most hogy jobban belegondolok… Bella néz csak bele a szemembe.- fordult hirtelen felém. Nem nagyon érettem miért kérte ezt, de tettem amit mondott. Ő csak pár másodpercig nézett a szemembe. Olyan igazi lélekbe látó szeme volt. De mégis más. Nem az a típus mikor attól félsz, hogy kitalálja a legféltettebb titkaidat is hanem mintha azt keresné amit mindenki keres benned. A valódi valódat. Hirtelen a szemei kikerekedtek és felpattant a padról.

-Nem, az letehetetlen, erről nekünk is szólni kellet volna a királynőnknek.

-Miről beszélsz Tifani?

-Lényegtelen –legyintett mintha semmi baj nem lenne.- A mai órádnak vége menj nyugodtan haza.- mire feleszméltem már azt láttam hogy elröppent. A homlokomat ráncolna repültem én is haza.

Mikor odaértem a lebegő kastélyhoz az őrök szokásos módon meghajoltam előttem és kinyitották nekem a kaput, hogy be tudjak menni. Már megszoktam, ahogy a sok más furcsaságot is.

Éppen a lépcsőn sétáltam felfele mikor velem szembe jött Charlie.

- Szervusz kincsem. Hát te hogy- hogy itthon? Tifanival való órádnak nem csak egy óra múlva lenne vége? – adott a kezemre egy csókot. Itt nem megszokott a testi kontaktus.

- De csak valami más dolga akadt és el kellet mennie.

- Mi lehet fontosabb annál, hogy a hercegnőt tanítsa meg a zene művészetért?! – ráncolta a szemöldökét, de nem gondolta komolyan. Ennyire már ismertem.

- Nem tudom. De nem is zavar annyival kevesebb időt kell töltenem a zenei izével.

- Nem változtál túl sokat az elmúlt 4 évben Bells. – teljesen ledöbbentem.

- Ez most komoly? Akkor már majdnem 21 éves vagyok.

- Pontosan. Ezért jó tündérnek lenni mert nem öregedsz semmit. De most gyere velem anyukád és én szeretnénk neked valamit adni

- De mégis mire? Nincs semmim és tudjátok, hogy utálom a meglepetéseket.

- De igen, ma van a születésnapod és ennek most kifejezetten örülni fogsz.- míg én összehúzott szemekkel méregettem addig ő boldogan mosolygott és intett nekem, hogy kövessem. Nem nagyon értettem, hogy minek kell a trónterembe mennem de amint beléptem megértettem.

A mi kis világunk és azon belül a mi országunk összes lakója ott volt és egyszerre kiáltották fel hogy: „Boldog Születésnapot Hercegnő”.

Én csak mosolyogva néztem rájuk és nem hittem a szememnek, bár már megszokhattam volna mert ez minden évben eljátszották.

De ez most más volt. Nem tudom miért egyszerűen más. Ami egyből szemet szúrt az-az 5 torta volt. Mindegyik csodálatosan festett és a nyál is összefutott tőle a számban de tudtam, hogy még sok mindenen túl kell esnem, hogy azokat az íncsiklandozó édességekből ehessek és degeszre tömhessem magam.

Csak azt nem értem, hogy felejthettem el a saját születésnapomat?