Egy kis segítség kérés

Sziasztok!

Ha lehetek olyan pofátlan és kérhetnék tőletek egy kis segítséget annak nagyon örülnék.
A legutolsó fejezte ami még az eredeti blogon fent volt (Bella Más Életet Él) eltűnt a gépemről és ne igazán emlékszem, hogy mi állt benne. Persze vannak foszlányok, de abból nem tudnám kihozni azt ami eredetileg abban állt. Igaz az sem volt a legutolsó fejezet ehhez a történethez hanem az útólólsó előtti, de az nélkülözhetetlen az utolsó megírássáshoz.
Így ha van itt valaki aki nem kíván a pokolba (és olvasta az eredeti írást) és emlékszik akár egy kis részletre is belőle akkor azt nagyon megköszönném ha megírná a következő e-mail címre : katus.95@gmail.com
A pont nagyon fontos a szám előtt mert ha az nincs ott akkor valaki más kapja meg a levelet.

Ha kapok segítséget azt milliószor megköszönöm, de ha nem akkor azt is megérdemlem, hisz csúnyán bántam veletek már többször is!

Bella Más Életet Él: Tizennegyedik fejezet

Meglepetések 2/2

Isabella szemszöge

Az egész este olyan unalmas volt. Minden férfi tündér felkért táncolni és műmosollyal az arcomon kellet eljátszanom, hogy évezem.

A legfurcsább mégis az egyik fiú volt. Egyfolytában engem nézett, de soha nem jött a közelembe csak a terem sarkából bámult, meredten. Mikor közelebb akartam hozzá menni- mivel még eddig soha nem láttam- és csak pár lépés választott el tőle hirtelen eltűnt és a terem másik sarkában találtam meg. De nem csak ez volt benne a furcsa, hanem az aurája, valahogyan egy furcsa sötét aurát vélek felfedezni. Igaz ez túlzottan nem érdekelt, valahogyan az arca teljesen megbabonázott. Azok a szürkészöld szemek egyszerűen vonzanak magukhoz. Korban maximum 2 évvel lehet nálam idősebb, de magasságban majdnem megütheti a 185 cm magasságot.

-Végre megvagy kislányom- jött oda hozzám Renee egy széles mosollyal.- Itt az idő, hogy apád és én átadjuk az ajándékodat. - karolt belém és lekezdett húzni a terem közepére.- Tündérek! Kérhetnék egy kis figyelmet?!- kérdezte avval a szokásos lenéző hangnemében, ami mégis parancsoló. Persze mindenki egyből feléje fordult és illedelmesen meghajoltak előtte.- Köszönöm - mosolyodott el.- Én és a férjem szeretnénk a lányomnak átadni az ajándékát. Ez egyszer minden tündérhercegnő életében eljön. Pontosabban a 21. születésnapján. Ez számomra nagyon fontos pillanat és a mi Isabella-nak is fordulópont lesz az eddigi életében. Charlie kérlek, hozzad be.- intett anyám a hatalmas ajtó felé. Az teljesen hangtalanul kinyílt és megláttam ott apámat egy párnával a kezében. Ahogy közelebb jött észrevettem a fehér selyempárnán egy kis tiarát. Egyszerűen lélegzetelállító volt. Négy kisebb smaragd volt benne és a közepén egy nagyobb, de maga a kerete gyémánttal volt kirakva.

-Eddig is hercegnő voltál mindenki szemében…- kezdte Charlie- Viszont ez hivatalossá is kell tenni egy ceremóniával. Kérlek ismétled anyád után a szöveget.- ránézem Renere de a kezében egy arany kehely volt. Anya mellet ott állt a legfőbb jobb keze egy tőrrel a kezében. Kezdtem megrémülni és ezt Rene is észrevehette.

-Nem kell félned. Ezen minden hercegnőnek át kell esnie. Csak egy egyszerű vágás lesz és utána elmondod az eskü szövegét.- nézem, hogy mit csinál. Fogott egy ki zsákocskát és a benne lévő dolgot a kehelybe öntötte. Ahogy láttam tündérpor volt.- Kérlek, tartsd a tenyeredet Mona felé.- úgy is tettem, ahogy monda. A lány egy kisebb vágást végzet a tenyeremen miközben anya a kelyhet a kezem alá tartotta.- Akkor most ismételd utánam. Én Isabella Marie Swan…

-Én Isabella Marie Swan…- egy vércseppem a tündérporra pottyan, ami egy kicsit felizzott. Hallgattam, amit anya mondott és ismételtem utána.-… ünnepélyesen megesküszöm a saját véremre,…- újabb csepp vér és még egy izzás.-…hogy ha eljön, az ideje elfoglalom az engem megillető trón…-  egy csepp vér és izzás.-… és csakis a jót fogom szolgálni - megint egy csepp vér de most elmaradt az izzás.- Ezennel elfogadom a trónörökösi jogaimat és kötelességeimet. - az utolsó vércsepp is belesett a kehelybe, amit egy erős narancssárgás fény követte. Egyszerűen meseszép volt. Ránézem a kezemre és észrevettem, hogy a vágás teljesen eltűnt.

Rene csak mosolygott és mikor abbamaradt a fény a tündérport-, amit megjegyeznék teljesen száraz volt, mintha nem is érte volna a vérem- rám öntötte. Csak a színe furcsa vérvörös és narancssárgás színben pompázott. A kelyhet Mona kezébe adta a engedelmesen meghajol és hátrébb lépett. Mintha csak egy betanult koreográfiát végeznének. Rene levette a fehér kis selyempárnáról a tiarát és a fejemre helyezte. Miután ezzel végzett lágyan átölt. Mikor elengedett döbbentem tapasztaltam, hogy a „nép” előttem térdre ereszkedett még a nők és a legkisebb tündérek is. Rene és Charlie is meghajoltak előttem. Meglehetősen kellemetlen volt a szituáció és bele is pirultam elég rendesen.

-Nyugodtan álljatok fel.- mondtam hirtelen ötlettől vezérelve. Mindenki szépen lassan kiegyenesedett és felállt.

Johnson szemszöge

Egyszerűen hányingerem támadt ezektől a tündérektől. Hogy lehet mindenki ilyen jó. Azt alá kell írnom, hogy a ceremónia amit Isabella-val végezettek nagyon szép volt és páratlan, de gyorsan ki is mentem a kis elvarázsolt keretecskébe az erkélyre mielőtt le kellet volna, térdeli mert azt nem tudtam volna megtenni.

Az este folyamán túl sokszor került hozzám közel és félek megérezte az aurámból áradó sötétséget. Az övében meg túlteng a jóság és a szeretet, de valami fájdalom is egyveleg benne.

Bár azt meg kell hagynom, hogy szemrevaló egy lány. Szép vékony, de rendesen domborodik, ahogy kell, de hátulról nem tudtam rendesen megállapítani, mert a szoknya nem hagyta.

Emlékszem volt egy olyan pillanat mikor már csak pár lépés választott el minket egymástól, de a szemem olyan szinten megigézett, hogy mozdulni sem tudtam. Azok a hatalmas élénkzöld szemek. Legszívesebben odamentem volna hozzá és végigsimítottam volna a hosszú hullámos barna haján, aztán áttértem volna az arcára, ami a fehér színe miatt porcelánbabára emlékeztettet.

Igaza volt a nagyapámnak vigyázni kell a Fénytündérekkel mert könnyen elcsavarják a fejünket még a tudtukon kívül is. De akkor is, olyan hívogató az a lány olyan… tiszta, hogy az már szinte bűn. És a bűn az piszkos nagyon, nagyon piszkos és sötét.

- Mit keresel is Johnson? Tudtommal te nem lettél meghívva a lányom szülinapjára. – szólalta meg a hátam mögött a jól ismert hang.

- Nekem nem is kell megívó Charlie, anélkül is eljövök. – vigyorogtam rá elégedetten.

- Ha csak bosszantani jöttél akár is mehetsz.

- Nem, nem azért jöttem.- mosolyodtam el gonoszan.

- Akkor miért? Nem tudsz zavart kelteni, ahhoz túl sok ott a Fénytündér.

- Nem is ezért. Tudod igazán szép a lányod… bűn lenne őt bűnbe vinni. De kit is áltatok és már bűnben születtem.

- Ne merészeld! Bella nem tehet semmiről. Ő csak egy átlagos tündér leszámítva azt, hogy hercegnő.- szorította mind a két kezét ökölbe.

- Épp ez az. Hercegnő, vagyis egy nap királynő lesz. Te is tudod, hogy Rene már nem sokáig ülhet a trónon. Kezd kimerülni az ereje. Alig 15 évesen ült a trónra még nem is fejlődött ki rendesen az ereje máris hatalmas varázslatokat kellet végrehajtania így az uralkodási ideje a felére csökkent és hát valljuk be az ha kiszámoljuk az már csak 2 év.

- Ezt én is pontosan tudom. Ez viszont nem ad magyarázatot arra, hogy miért jelentél meg itt hívatlanul

- Hát persze...- mosolyodtam el féloldalasan.- Igaz, hogy a drágalátos ki országotok nem hullana darabjaira, mivel itt van a kis Isabella, de ha utód nélkül maradtok nagy baj lesz.

- Csak hogy elfelejtetted, hogy én is itt vagyok.

- Ó igen. De azt te is tudod, míg a Sötét tündéreknél csak férfi ülhet a trónra addig a Fény tündéreknél csak nő. Ha mégis elfogadna a trón-, amit már a származásod miatt is kétlek- nem sokáig maradhatnál ott. Ja és azt is vedd számításba, hogy míg mi erősödünk addig ti egyre gyöngültök, bár így is előnyben vagytok a drága kislányod miatt.

- Ezzel mit akarsz mondani Johnson?

- Ooo… a drága kis feleséged nem mesélte, hogy Isabella az Alkonyat tündére?

- Az meg mégis mi?- ráncolta a homlokát. Olyan jellemző.

- Kérdezd a hőn szeretett Rene-det.

- Apa!- rajzolódott ki Isabella csábos alakja a sötétben. Épp elérkezetten láttam az időt a távozásnak.

- Még találkozunk édesapám!- mosolyogtam el ördögien miközben gyorsan felröppentem.

Charlie szemszöge

Ez a fiú teljesen kikészít. Ha nem jönne Bella valószínűleg a torkának ugrottam volna hiába a gyermekem.

- Ajj apa már mindenütt kerestelek!- támaszkodott a vállamra ás elkezdett mély levegőt venni, mint aki most futotta ki a tüdejét.

- Mond miért nem repültél? Abban ne fáradtál volna így ki.

- Nem volt kedvem hozzá.- mosolyodott el. A mosolya…olyan egyedi, se nem az enyémet se nem az anyjáét nem örökölte. Valahol a kettő között. Ez az a mosoly ami mindent el tud velem feledtetni és tudom, hogy jól döntöttem régebben. Mégis ha belegondolok az egész életéből kimaradtam. Nem láttam első nap az iskolába menet, nem lehettem ott mikor először szerelembe esik nem lehettem ott mikor felnő. Ha a múltam nem kísértene, akkor őt sem kellet volna otthagynunk de mégis.

- Figyelsz te rám egyáltalán?!- tette csípőre a kezét és felhúzta a kis orrát.

- Bocsánat kicsim csal elbambultam. De mit is mondtál?

- Csak annyit, hogy volt itt egy fiú. Körülbelül velem egy idős lehet vagy talán két évvel idősebb nem tudom, hogy ki volt az eddig még soha nem láttam de a szeme olyan volt mint a tiéd csak volt benne egy kis szürke is. És a kisugárzása is olyan furcsa volt. Míg itt mindenkié vidám és jó addig az övé hogyan is mondjam… olyan… rossz. Vagy nem is tudom, hogy milyen.- ez képtelenség! Még ő is észrevette akkor itt nagy baj van készülődőben. Csak add drága tündérszellem, hogy ne érezzen iránta semmilyen erős vonzalmat, mert ha igen akkor félek, hogy be fog teljesülni a jóslat.

- Miért nézel rám ilyen meredten?- húzta fel az egyik szemöldökét.

- Csak nézem az én gyönyörű egy szem lányomat és áldom az eget, hogy visszakaptalak!- láttam, hogy a „bókomba” belepirult így inkább magamhoz öleltem. Rossz érzés neki hazudni, hisz mi mindent-, na jó majdnem mindent- elmondunk egymásnak. Bellának és Rene-nek valahogyan nem olyan jó a kapcsolata, sőt most, hogy belegondolok szinte semmilyen a kapcsolatuk.

-Na, gyere vágjuk fel végre azokat a tortákat mert már órák óta szemzek velük.- húzott maga után.

-Tényleg most jutott eszembe, hogy-hogy nem anyukád jött megkeresni?

-Nem tudom. Bocsánatot kért és elrohant azt mondat valami fontos dolga akadt.- rántotta meg a vállát.

Már csak pár lépés választott el minket az ajtótól,de Bella a saját lábában lesett. Azonnal utána kaptam, de így is a földön kötött ki. Segítettem neki felállni és persze ő teljesen piros volt a zavartól.

Isabella szemszöge

Éppen az egyik tortába vágtam bele mikor újra megjelent Rene. Szerencsére csak egy szeletet kellet vágnom és azt is csak magamnak, mert a többit elintézték a szolgálok, de még odasúgtam nekik, hogy az összes tortából tegyen nekem félre egy szeletet. Amit én vágtam az a rózsaszín volt és az pont epres volt. Imádtam! Nem mondom, hogy hamar megettem, mert eléggé vaskos szeletet vágtam de nem is bántam.

A következő csokis volt. És így tovább. Csak azt nem értem magamban, hogy pontosan tudom, hogy saját cukrászunk van és bármikor kérhetek, tőle ilyen finomságokat mégis most úgy habzsolom mintha most ennék először.

Az utolsó szelet után úgy tele voltom, hogy lerogytam az egyik székre és a hasamat fogtam és úgy mosolyogta, mint egy jóllakott 5 éves kisgyerek. Bár tényleg jóllakott voltom csak nem 5 éves.

Mikor már úgy éreztem, hogy képes vagyok sétálni kimentem a kertbe. Nagyon nagy csodára képes a varázslat. Az elvarázsolt erkélyen, csak rászórtak egy vékonyka földréteget és egy végtelen hosszúnak tűnő kertet láttam magam előtt, ami csak úgy tündökölt a színektől még így este is.

A kert közepén egy keskeny kis járda, amit szép színes virágok szegélyezett, de volt ahol felváltotta a szép zöld pázsit. Rengeteg hatalmas nagy fa keretezte az egészet. Elsétáltam a végéhez ahol egy kisebb vízesés volt ami egy tavacskába torkollott. A vízesést rózsaszín illetve lila virágos fák vették körbe.

- Szép nemde bár?!- szólat meg mögülem egy mély de mégis kellemesen selymes hang. Bár ugrottam egyet és a szívem is megszokottnál háromszorosával vert, mégis hátra fordultam.

Azzal a titokzatos fiúval találtam szembe magam, aki egyfolytában csak bámult.

- Megijesztettelek?! Nem volt szándékos.- tette kezét a vállamra. Valami furcsa érzés fogott el. Azt sugallta, hogy most azonnal tegyem mozgásképtelenné, de egy ellenkező érzés mégis azt súgta, hogy bízzak benne.

- Hát nem igazán számítottam senkire sem. Amúgy Isabella vagyok, de szólíts csak Bellának.

- Tudom.- mosolygott rám. Jesszusom milyen jól áll neki.- Az én nevem Johnson. Megtudhatnám, hogy egy ilyen angyali teremtmény mint te, hogy kerül ki a kertbe? Ráadásul a saját születésnapi buliján?

- Tudtommal tündér vagyok és nem angyal. És, hogy miért vagyok kint? Elmondom ha te is!- mosolyogtam rá.

- Bevallom csak arra vártam, hogy erre tévedjen egy ilyen gyönyörű tündérlány mint te és beszélgethessek vele - persze én a bókba belepirultam, de egyúttal fel is nevettem.- Komolyra fordítva a szót, azért vagyok itt kint, mert nem rajongok túlzottan a nagy tömegért és egy kis nyugalomra vágytam.- nézett mélyen a szembe.

- Jaj bocsánat, akkor magadra is hagylak. Nem akartam zavarni.- kezdtem hebegi habogni, mire ő csak felnevetett. Mikor látta, hogy tényleg komolyan indulni fogok a kezem után kapott és visszahúzott.

- Csak vicceltem Bella. Nagyon örülök, hogy itt vagy mellettem.- mondta ki a szavakat mélyen a szemembe nézett és közben az ujjainkat is összekulcsolta. Nagyon furcsa érzés volt még soha senki nem fogta így a kezemet. Na jó de, Edward fogta. Ez is jó érzés de az valahogy ezerszer jobb. Akkor a szívem is hevesebben vert és a lélegzetem is elakadt pedig az csak egyszerű kézfogás volt.

- Na én már elárultam, hogy miért bóklásztam itt kint, most rajtad a sor.

- Hát túlságosan csábítóak voltak a sütemények és mindegyikből ettem egy hatalmas nagy szeletet. Hagytam egy kicsit leülepedjenek de úgy gondoltam le is kén egy kicsit mozogni azt a sok édességet.

- Ez nagy butaság volt neked így is-úgyis tökéletes az alakod. Bár ha nem döntöttél volna a séta mellet most nem lenn ilyen kedves, gyönyörű beszélgetőpartnerem.- ismét elpirultam. Ez egy nagyon rossz szokásom és csak nem fogom kinőni.

- Tényleg eddig soha nem láttalak ez hogy lehet?- láttam, hogy egy kicsit megrémült és ezt nem tudtam mire vélni. Legfeljebb akkor, ha valami titkolni valója van.

- Hát az könnyen lehet. Alig pár napja érkezem ide. Apám küldött, hogy tanuljak ki valami rendes szakmát és hát itt a legkönnyebb.

- Ááá… szóval te is olyan tündér vagy aki a gyerekekre vigyázz, hogy ne veszítsék el túl hamar a hitüket a mesebeli lényekben? Ez a legnemesebb és legjobb... nem is tudom minek nevezzem.- éreztem ahogy megfeszül az egész teste. Lehajolt hozzám a homlokát az enyémek nyomta. Elő reakciómra el akartam húzódni de mikor belenézem azokba a szép szemekbe nem volt erőm rá. Halkan elkezdte mondani a kis monológját.

- Te olyan tökéletes vagy. Hibátlan és tiszta. Kedves és mindenkire, akire rámosolyogsz úgy érzi a nap rávilágít. Túl tökéletes vagy. Túlontúl tökéletes. Tökéletes test. Tökéletes arc. Tökéletes szem. Tökéletes jellem. Tökéletes modor. Egyszerűen minden tökéletes rajtad. Aki ilyen tökéletes az nagy titkot is rejtegethet magában még ha ő nem is tudja. Aki ilyen jó. Aki ilyen világos. Abban több sötétség rejlik mint bárki másban a világon.- egyre jobban kezdett megrémíteni ez a fiú.- Meg akarlak fejteni Isabella. Ki akarom deríteni a határtalan vonzerőd titkát. Mond, te tudod mi az, ami már most hozzád láncolt ami miatt legszívesebben soha nem válnék el tőled?! Mond meg ha tudod! Tudni akarom a választ!- olyan szinten megrémített, hogy kihúztam a kezem a szorításából és elfutottam vissza a születésnapi bulihoz.

Mielőtt beléptem volna az ajtón megálltam egy percre. Gyorsan hátranézem, hogy nem-e követett, de szerencsére nem. Kifújtam magam és beléptem. Persze minden szem rám szegeződött és egy maghajlással köszöntöttek ismét. Én csak intettem, hogy egyenesedjenek ki amit ők engedelmesen követtek is. Pár másodpercig még csend volt de aztán újra életre kelt a terem.

Csak most néztem meg igazán a helyiséget ahol voltunk.  Maga a bálterem- mivel az volt, nagyon magas volt, legalább három emelet. Az egész termet végigfutott a középmagasságban egy kis terasz ahonnan nagy zöld és narancs színű selyem anyagok keretezték. Nagyon szép volt a színek kavalkádja. Ahogy beléptem az ajtón a terem túloldalán volt egy kisebb színpad a zenekarnak. A terem két oldalán- ahol nem volt földig érő ablak- ott asztalok voltak az ételeknek. Az ajtótól körülbelül öt méterre volt néhány hatalmas kerek asztal székkel, hogy ha valaki le szeretne ülni le tudjon. De persze még így is rengeteg hely maradt a táncolni vágyóknak, ahol most is rengetegen voltak. Nem túl gyakoriak ezek a nagy bálok így most mindenki kihasználta, hogy táncolhat és, hogy bejöhetnek a mesés lebegő kastélyba.

Egy szőke hajú fiú odalépett hozzám mikor éppen elkezdődött egy lassú zongora szám. Illedelmesen meghajol előttem és a kezét nyújtotta ezzel felkérve táncolni. Persze nem utasíthattam vissza, így hát a kezemet a kezébe csúsztattam és a tánctérre vezetett. Lassan elkezdtünk keringőzni, de nem is arra tudnám hasonlítani. A tündérek tánca olyan volt mintha a keringőt és a balettot egyesítették volna. Így egy gyönyörűen szép lassú és kecses mozgásokat végeztünk. Ezt az emberek nem is tudnák utánozni. Azt senki nem tudja, hogy miért? Azt nem tudom egyszerűen  csak nem megy nekik. Többször is felemelt a földről a derekamnál fogva de ez abszolút nem volt furcsa. Minden táncos tökéletesen egyszerre végezte el a mozdulatokat így olyan hatást keltett mintha egy nagyon jól betanult koreográfiát végeznének vér belé profik. Aki kívülről nézve teljesen elámult a színes ruhák lágy esésének forgatagában miközben pörgettek minket. Persze a tánc közben többször is párt cseréltünk így olyan hatást keltett az egész tánc mintha mindenki táncolna mindenkivel és nem egy megszabott személlyel, de persze mindig visszakerültünk az eredeti partnerünkhöz és vele folytattuk a táncot. Mikor a vonós hangszerek is erősebben becsatlakoztak a zongorához az volt az a pillanat mikor az összes tündér egyszerre röppent fel a levegőbe és ott folytattuk a táncot, amit eddig lent. Csodálatos érzés volt repülni és egyszerre táncolni. Mikor a partnerem felemelt pont felnéztem és láttam, hogy a hold lilás fényben fénylik így az ideiglenes üvegtetőn bevilágított így az egész termet lilává varázsolta. Megjegyezném, fogalmam sincsen hova lettek a díszek csak egyszerűen nem voltak ott. Lassan véget ért a számnak így mindenki szépen lassan leszállt. A férfiak meghajoltak a partnerük előtt a nők meg pukedliztek. A végén mindenki megtapsolta a zenekart és a többieket is a tánc miatt.

- Egy kis figyelmet kérnék!- szólalt meg Charlie.- Én és Renee szeretnénk még egy ajándékot átadni Bellának.- szemöldökömet ráncoltam és úgy sétáltam közelebb.- Mint az mindenki tudja, hogy Bellát nem mi neveltük fel, sajnálatos módon. De az biztos, hogy akik vigyáztak rá remek munkát végeztek. De azt az egyet nem tudjátok, hogy kik voltak. Vámpírok.- többen is felszisszentek.- Igen, de nem kell rosszra gondolni! Mindannyian meg fogtok nyugodni, ha megtudjátok, hogy a Cullen család nevelte fel a mi ki felnőtt Isabella-kat.- többen is nyugodtan felsóhajtottak. Nem nagyon értettem, hogy mire akar kilyukadni.- Én és királynő egyaránt úgy gondoltuk, hogy Bellának biztos nagyon hiányozhat a régi „családja”. Így hát arra az elhatározásra jutottunk, hogy Bellának megengedjük, hogy egy teljes hetet töltsön el a Cullen klan-al.- minden hercegnői protokollt félredobtam és sikítva ugrottam apa nyakába.

***

Másnap reggel

***

Reggel a szobalány ébresztette a szokásos reggelimmel ami nem másból állt mint palacsintából, frissen facsart narancsléből na meg három ananász karikából. Szép lassan elfogyasztottam és mikor végeztem a szobalány kivitte az üres tálcát.

- Hercegnő!- hajolt mg előttem a komornyik.- A szülei azt szeretnék öntől megtudakolni, hogy kér-e védelmet az útra vagy sem?- hirtelen nem tudtam miről beszél, de hamar eszembe jutott.

- Mondja meg nekik, hogy nem kell, köszönöm.- amit kilépett az ajtón és bezárta maga után én kipattantam az ágyból és a fürdőszobámba rohantam. Gyorsan elvégeztem a szokásos teendőket. Mikor végeztem kimentem a szépítkezős aszatlomhoz, ami közvetlen az ablakom mellet van. Az asztallal párhuzamosan van a nagy franciaágyam, ami szintén nem messze van az ablaktól. A fésülködő asztalomat és a nagy többajtós szekrényemet egy keskeny fal választotta el. A szekrényem ajtaján vannak a tükrök bár keskenyek. A szekrénnyel szemben van a bejárati ajtóm-, amit megjegyeznék, hogy dupla ajtós. Az ajtótól balra van egy hatalmas könyvespolcom, ami telis-tele van könyvekkel. A fürdőszoba ajtóm, ami szembe van az ágyammal, ami mellet-, ha szembe állunk vele- balra van egy kis fehér fotel az olvasáshoz. Jobbra van egy vitrines szekrényem, amiben az értékesebb ékszerek találhatóak, és egyben az a tiarám hely is. A szoba közepén van két nagyobb puff féleség is. A falak színe maga tört fehérek, de a padlón nagyon puha halványsárga padlószőnyeg van, bár így is van még két nagyobb szőnyegem.

Inkább visszatértem a valóságba és folytattam a fésülködést, ami hát valljuk be nem ment könnyen ha az embernek- estemben tündérnek- derékig érő haja van, de végül is befejeztem és inkább kinyitottam a ruhásszekrényem egyik ajtaját és kivettem belőle egy szett tiszta fehérneműt. Gyorsan magamra vettem őket és mentem a másik ajtóhoz ahonnan elvettem a szokásos ruhámat.

- Na akkor biztos, hogy nem kérsz felvigyázókat?- kérdezte meg újra Charlie.

- Igen 100%-ig biztos. Nem lesz semmi probléma. Egy hét múlva találkozunk.- intettem neki egy utolsót és kiröppentem a palota főbejáratán.

Útközben- mialatt a kijárathoz igyekeztem, ami vagy fél órás repülőút- többen is köszöntek nekem és sok szerencsét kívántak és, hogy már most nagyon várnak vissza. Én csak mosolyogva visszaintettem nekik, de mentem – estember repültem-is tovább.

Mikor a kapuhoz értem az őrök csak meghajoltak előttem és kiengedtek.

Olyan jó lesz végre őket látni. Az állandóan kecses, de cserfes Alice-val az élen. Az lenne a legjobb, ha ott lenne Edward is mert… álljunk csak meg miért is lenne jó ha ott lenne?!

Jesszusom! Álltam, meg hirtelen a levegőben, egy helyben. Mit fogok nekik mondani. Lehet, hogy már nem is bíznak meg bennem, sőt már nem is szeretnek és egyenesen utálna. Hirtelen nem is olyan jó ötlet odamenni. Nem Bella, ha már kijutottál, akkor menjél is el hozzájuk és magyarázd el a dolgokat ennyit megérdemelnek. Így hát vettem egy mély levegőt majd kifújtam és folytattam az utamat a Cullen ház felé.

Anyáék mesélték, hogy most ideiglenesen visszajöttek pár hétre Forks-ba. Fogalmam sincsen, hogy honnan tudják, egyszerűen csak tudják.

Már csak pár méterre voltam a háztól és láttam is Esme-t a nappaliban, ahogy a virágokat locsolta. Leszálltam a földre és visszaváltoztam az eredeti emberi alakomba. Vettem egy utolsó mély levegőt, hogy még több erőt gyűjtsek, de az is lehet, hogy húzni akarta az időt, amit képtelenség ilyen helyzetben. Mosolyogva indultam meg a ház felé, mikor hirtelen valaki rám ugrott hátulról, amitől én a földre estem és fejem pont egy nagy kövön koppant.

Sötétség és békesség ennyit éreztem.

Lehet, hogy ez a halál?!

Bella Más Életet Él: Tizenharmadik fejezet

Meglepetések 1/2

Isabella szemszöge

Már nem is tudom hány év telet el mióta eljöttem a Cullen családtól csak egyet tudtam.
Hiányoznak, de nagyon.
Valami üresség van itt bennem, hogy nincsenek mellettem de nem tudom hogy miért. Zavar, de nagyon.
Hiányzik Alice állandó pattogása, hogy az a ruha amit nem saját magam választottam nem jó, így helyett inkább egy másikat vegyek fel.
Hiányzik Rosalie állandó nyaggatása, hogy had csinálja meg a hajam és sminkelhessen ki, meg hogy néha ő is segítse Alicet a “zaklatásomban”.
Hiányzik Emmett állandó viccelődése, a veszekedésünk meg „verekedésünk” amiből, hiába én voltam a gyengébb, mindig én jöttem ki győztesként
Hiányzik Jasper állandó védelmezése, mint aki úgy tesz , hogy a világ legtörékenyebb porcelánbabája lennék, de ennek ellenére folyton horror filmeket néztünk.
Hiányzik Esme állandó anyás ölelése, mint aki úgy néz rám, hogy én vagyok a világ legnagyobb kincs a világon, a sokadik gyermeke de mégis a legértékesebb.
Hiányzik Carlisle állandó nyaggatása, hogy lehetek olyan ügyetlen, hogy a saját lábamban elesek, és az a lágy érintés ahogy a fájó sebeimet ellátta.

Hiányzik Edward állandó… Egyszerűen az egész lénye hiányzik. A félmosolya, aranyszín szeme, nézése, az érintés, a vágyakozó nézése, a hangja. Egyszerűen minden ami hozzá tartozik. Minden ami ő maga.
Inkább elviselnék millió Alice-t, Rosalie-t, és a többieket, csak ne kelljen itt lennem. Gyűlölöm ezt a helyet!
Mindenki nagy dolgot vár el tőlem mivel én vagyok a király és a királynő egyetlen gyermeke. Pontosan tudják, hogy én évekig azt sem tudtam ki vagyok most mégis legyek olyan valaki aki csak pár éve vagyok. Azt hittem, hogy egy teljesen átlagos lány vagyok csak annyi kivétellel, hogy vámpírokkal élek együtt.
Barátaim sincsenek mivel alig mernek hozzám szólni mert félnek a királynőtől, de főként az erejétől.
Hát igen kiderül anyámról, hogy egy nagy diktátor. És nem jó értelemben még velem is az sőt apámmal is. Charlie szerintem csak azért van vele együtt mert nem akar újabb háborút a kár tündérnép között és fél Renetől is, legalábbis én ezt látom.

Barátok, meg hát... Nem engem látnak, csak a soron következő uralkodót. Rosszabb mint az emberek világában, a vámpíroknál. Ott legalább, ott volt Alec, Jane és a többiek. Velük legalább tudtam beszélgeti és nem arról faggatnak, hogy, hogy haladok a tanulással és az erőm fejlesztésével amit én inkább kiképzésnek hívok.

Rengeteg minden történt vele ezalatt a pár év alatt amit itt töltöttem.

Több fél “tantárgyam” van. Például a természet irányításában.  Hogyan kell a fákkal beszélni, és hogyan lehet a halott virágokba életet lehelni. És ezt szó szerint kell venni. Tényleg rá kell lehelni a virágokra de mindegy milyen erősséggel és még sok tényezőtől is függ a dolog.

-Bella figyelsz te egyáltalán?- tette csípőre a kezét Tifani.

-Igen persze, miért ne figyelnék. Tudod, hogy én állandóan figyelek. Nincs olyan pillanat , hogy én nem figyelnék. – adtam az automatikus választ. Egy tündérhercegnő, sose beszéljen sokat a néppel de a tanárainak mindig bő választ adjon.

-Most hazudtál. Nem tudsz hazudni. És ha annyira figyeltél akkor ismételd el amit előbb mondtam.

-Hát… ööö… a… fuvola egy…-  a kékes-fekete hajú nő csak mélyet sóhajtott és mosolyogva csóválta a fejét.

-Nem is mondtam semmit, csak a fuvolán játszottam el egy dallamot. Mostanában nagyon messze jársz. Nem nagyon figyelsz az órákon.

-Sajnálom, csak nagyon hi…- gyorsan a nyelvemre haraptam, nehogy kimondjam azt amit nem lenne szabad. Tilos erről beszélni.

-Gyere.- húzott maga után egy kisebb padra. A parkszerűség ahol voltunk festői tájat nyújtott mindenkinek.

Itt a tündéreknél csak két évszak létezett az ősz és a tavasz.

Az ősz nagyon szép. Minden levél sárga és bordó színben pompázik. Egyszerűen gyönyörű. Ilyenkor mi tündérek is valahogy megváltozunk. Az állandóan pörgő és pattogó természetünk eltűnik és kissé lenyugszunk és lelassulunk. Ahelyett hogy repülnének nyugodtan sétálnak és nem sietnek sehova. Mindenki sokkal nyugodtabb és a szokottnál is türelmesebb. Én úgy hiszem ilyenkor van a töltődő időszak, ebben az időben készülünk, vagyis készül a nép, az új babatündérek érkezésére.
A tündéreket nagyon jellemzi, hogy ilyenkor borzasztóan- szinte már bosszantóan- türelmesek .

Élellentétben tavasszal.

Akkor senki sem állam meg egy pillanatra sem, hogy gyönyörködjön a gyönyörű tájban. Senki sem sétál, mindenki csak repül és siet a maga dolgára. Bár ősszel sem. Számunka, vagyis számukra, már teljesen megszokott.

Épp ez van ezzel a kisebb parkkal is, mint ahogy a többivel is. Senki sem csodálja meg a gyönyörű  színekben pompázó virágokat.

Ahol éppen gyakoroltunk az is ilyen volt. A kis pad amire leültünk nem sokban különbözött az emberek világában lévő padoktól. De a táj… leírhatatlan volt, válogatták a narancs a citromsárga, a piros, a kék és a lila virágos fák.

-Mond a tündérek miért nem állnak meg egy percre ebben a tájban gyönyörködni?!

-Mond az emberek miért teszik tönkre a saját lakóhelyüket a sok szennyezéssel?! Ezek olyan kérdések amire senki nem tudja a választ. Talány csak annyit az égész, hogy teljesen természetesnek vesszük ezeket a dolgokat mi is ahogy az emberek is.

-Akkor is olyan furcsa. Szerinted én is elrohannék csak úgy emellett a szépséges táj mellet ha itt nőttem volna fel?!- kérdeztem.

-Ezt senki sem tudja Bella. Te egy nagyon különleges és- bocsánat a kifejezésért- de furcsa tündér vagy. Szerintem ha te fogsz itt uralkodni akkor nagyon sok minden meg fog változni. Az édesanyád nagyon erősen- szinte már vaskarommal- uralkodik, hogy elkerülje a nagymamád hibáját.

-Mégis miféle hibáját?

-Erről nem szabad beszélnem így is túl sokat mondtam neked, nem lenne szabad ezekről a dolgokról tudnod mindaddig míg anyukád úgy nem dönt, hogy be szeretne téged is avatni.

-De ez olyan rossz dolog tőle, hogy a saját lányát nem avatja be ezekbe a fontos dolgokba.- a tanárom csak nézett előre és magában mosolygott. Tifani és az én kapcsolatom igazán furcsa. Szinte mindent tudunk a másikról, és tudjuk, hogy bármit elmondhatunk egymásnak, de soha nem nézünk egymásra mikor mély dologról beszélünk mint például most. Csak nézünk előre és úgy beszélünk, még pontosan tudjuk, hogy a másik mire hogyan fog reagálni.

-Lennél olyan szíves, hogy elmesélnéd hogy milyen hibát követett el a nagymamám amit Rene olyan nagyon el szeretne kerülni ezzel a kemény uralkodással?! – néztem kivételesen a szemébe.

-Nem lenne szabad, de szerintem jobb ha tudod, de soha senkinek nem szabad elmondanod, hogy tudod pláne, hogy tőlem.

-Rendben. – bólintottam beleegyezően. Ő újra előre fordította a tekintetét és a tavon úszó virágszirmokat követte a szemével. Így kezdett bele a mesélésbe.

-Ez egészen arra az évekre nyúl vissza mikor Rene királynőnk még csak 15 éves volt. Miatta követte el azt a nagy hibát a nagymamád, ami végzetes is lehetett volna a tündérek eme fajtájára. Gondolom anyukád nem mesélte el, hogy miért kellett az emberek világában maradnod- én csak nemlegesen megráztam a fejem.- Akkor erről majd később mesélek. A nagymamád szöges ellentéte volt az anyukádnak. Ő mindenkiben a jót látta még, ha nem is volt benne semmi, csak is kizárólag rossz. Az összes tündérrel kedves volt és akin úgy látta, hogy segíteni kell vagy segítséget kért azon segített. A végzetese nap egészen visszanyúlik egy gyönyörű tavaszi napra. Akkoriban még a tündére gyönyörködtek a tájban nem úgy mint ma.

Nagymama szemszöge

„-Buster ez mégis mit jelentsen?- kérdeztem hitetlenkedve a férfit.

-Ugyan Isabella pontosan tudod mit jelet ez. Túlságosan lágyszívű vagy. Mindenkiben a jót akarod látni. Az szép külsőd egy nagyon sebezhető belsőt takar.

-De miért? Azt hittem, hogy megjavultál.

-Ugyan. Nem volt nehéz dolgom eljátszottam a szenvedő alanyt aki mindenáron meg akar javulni de nem tud mert ez lett belém nevelve te meg mindenáron segíteni akartál. Csak egy dolgot nem tudtál, ez az egész csak egy feladat volt. Bár a második felét nem sikerült teljesítenem de nem is baj. Itt a te kicsi kislányod helyetted.

-Ne! – riadtan lépetem lányom felé egy lépést, hogy megakadályozzam. - Mi kell ahhoz, hogy őt békén hagyd?

-Te kellettél volna de addig míg megbízol bennem.

-Ezt úgy érted, hogy…

-Igen pontosan a tested kelet volna mert akkor olyan hatalomra teszek szert, hogy simán le tudtam volna igázni ezt a kis boldog világot. De hát ez nem jött össze így a lányoddal is beérem.

-Ne inkább engem vigyél. Az ő ereje még nincs kifejlődve és az erejének az alapja a békesség és a boldogság az enyémnek már nincs szüksége rá. Kérlek engem vigyél.- rogytam térdre és zokogva kértem. A piros fehér ruhámban amit már a férjem vére is bepiszkolt.

-Anya! Anya ne! Nem akarlak téged is elveszíteni.- rohant oda hozzám a lányom  de Buster megakadályozta.

-Sajnálom kincsem. Ügye tudod, hogy én is apád nagyon szerettünk te voltál számunkra a legfontosabb mindennél fontosabb? Csak egy dolgot kérek tőled. Ne ess abba a hibába amibe én. Tegyél mindent teljesen másképp mint én és akkor nem lesz baj.”

Isabella szemszöge

Olyan furcsa volt Tifani miközben beszélt. Csak révedt előre és nézett ki a fejéből mintha nem is itt, hanem egy egészen másik világba lenne.

- Szóval édesanyád azért csinált mindent másképp. Ezért vitt téged az emberek világába. Emiatt lakattok ti hárman: te, Renee úrnő és édesapád az emberek világában, hogy megóvjanak a rossz tündérektől de nem sikerült nekik úgy ahogy arra ők számítottak. Egy tündérhercegnőnek csak 17 éves korában jelentkezik az ereje de neked már 3 éves korodban kinőttek a szárnyaid.

-Ezt az emléket láttam. – rémlett fel előttem a kép.

-Bizonyára. És az csak egy dolgot jelentett találkoztál a gonosszal, de ez még nem volt rá indok hogy kinőjön a szárnyad. De most hogy jobban belegondolok… Bella néz csak bele a szemembe.- fordult hirtelen felém. Nem nagyon érettem miért kérte ezt, de tettem amit mondott. Ő csak pár másodpercig nézett a szemembe. Olyan igazi lélekbe látó szeme volt. De mégis más. Nem az a típus mikor attól félsz, hogy kitalálja a legféltettebb titkaidat is hanem mintha azt keresné amit mindenki keres benned. A valódi valódat. Hirtelen a szemei kikerekedtek és felpattant a padról.

-Nem, az letehetetlen, erről nekünk is szólni kellet volna a királynőnknek.

-Miről beszélsz Tifani?

-Lényegtelen –legyintett mintha semmi baj nem lenne.- A mai órádnak vége menj nyugodtan haza.- mire feleszméltem már azt láttam hogy elröppent. A homlokomat ráncolna repültem én is haza.

Mikor odaértem a lebegő kastélyhoz az őrök szokásos módon meghajoltam előttem és kinyitották nekem a kaput, hogy be tudjak menni. Már megszoktam, ahogy a sok más furcsaságot is.

Éppen a lépcsőn sétáltam felfele mikor velem szembe jött Charlie.

- Szervusz kincsem. Hát te hogy- hogy itthon? Tifanival való órádnak nem csak egy óra múlva lenne vége? – adott a kezemre egy csókot. Itt nem megszokott a testi kontaktus.

- De csak valami más dolga akadt és el kellet mennie.

- Mi lehet fontosabb annál, hogy a hercegnőt tanítsa meg a zene művészetért?! – ráncolta a szemöldökét, de nem gondolta komolyan. Ennyire már ismertem.

- Nem tudom. De nem is zavar annyival kevesebb időt kell töltenem a zenei izével.

- Nem változtál túl sokat az elmúlt 4 évben Bells. – teljesen ledöbbentem.

- Ez most komoly? Akkor már majdnem 21 éves vagyok.

- Pontosan. Ezért jó tündérnek lenni mert nem öregedsz semmit. De most gyere velem anyukád és én szeretnénk neked valamit adni

- De mégis mire? Nincs semmim és tudjátok, hogy utálom a meglepetéseket.

- De igen, ma van a születésnapod és ennek most kifejezetten örülni fogsz.- míg én összehúzott szemekkel méregettem addig ő boldogan mosolygott és intett nekem, hogy kövessem. Nem nagyon értettem, hogy minek kell a trónterembe mennem de amint beléptem megértettem.

A mi kis világunk és azon belül a mi országunk összes lakója ott volt és egyszerre kiáltották fel hogy: „Boldog Születésnapot Hercegnő”.

Én csak mosolyogva néztem rájuk és nem hittem a szememnek, bár már megszokhattam volna mert ez minden évben eljátszották.

De ez most más volt. Nem tudom miért egyszerűen más. Ami egyből szemet szúrt az-az 5 torta volt. Mindegyik csodálatosan festett és a nyál is összefutott tőle a számban de tudtam, hogy még sok mindenen túl kell esnem, hogy azokat az íncsiklandozó édességekből ehessek és degeszre tömhessem magam.

Csak azt nem értem, hogy felejthettem el a saját születésnapomat?

Bella Más Életet Él: Tizenkettedik fejezet

Évek és harag

Edward szemszöge

Évek.

Évek teltek el mióta Bella elment avval a nővel. Senki nem érti, hogy mi történt.

Hogy és érthetnénk hisz semmire nem tudunk válaszokat.

Belül zokogok, hogy nem tudtam meg, hogy mit érez irántam valójában. Hisz olyan jól ment minden azon a bizonyos napon, jókat beszélgettünk, boldogan nevetett…

„- Ügye tudod, hogy ezt nagyon megkeserülöd?!- kérdezte és a kissé pösze orrát felhúzta.

-Miért, én is pont ugyan úgy áldozat vagyok mint te!- néztem rá és megeresztettem egy félmosolyt.

-Csak annyi a különbség közted és köztem, hogy míg te élvezed ezt az egészet én nem!.- tárta szét a karját és az egyik keze a mellkasomnak ütközött.

Gyorsan leállítottam a motor ás hozz fordultam.

-Nem fáj a karod?- fogtam meg az említett testrészt.

-Miért fájna?

-Mert olyan nagy erővel a mellkasomnak ütötted.

-Ja az semmi. Emmett-el „verekedni” szoktam. - kitágult szemekkel nézem rá miközben ő legyintett egyet. - Hopp ezt nem lett volna szabad elmondanom. Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek sem.

-Nem mondom el csak megverem!

-Ne légy szíves ne! Nem szokott bántani csaj jól elszórakozunk. Mivel vehetnélek rá, hogy ne csinálj semmit?- gonoszul elmosolyodtam miközben újraindítottam a csónakot. Ez egy nagyon jól megfontolandó kérdés.

-Kérek egy puszit az arcomra.

-Na nem azt azért nem!

-Nekem így is jó! Lesz egy jó ki verekedésem Emmett-el.

-Ne legyél már ilyen izé!

-Nem vagyok izé! Én ezt kérem, hogy ne áruljalak el téged.

-De ha megteszem, akkor tényleg nem árulod el senkinek sem, hogy elmondtam.

-Persze, ígérem.-  Bella lábujjhegyre állt, de még így is kicsit le kellet hozzá hajolnom. Egy kicsi de telet puha ajkat éreztem az arcomon.- Na látod nem is volt olyan rémes. Sőt én még élveztem is!- mosolyogtam rá féloldalasan amitől elpirult. Olyan aranyos ilyenkor akár egy kis tündér.”

Ezek után elmentünk bevásárolni és elvittem vacsorázni.

„Miután egy Taxist lefizettem, hogy egész nap csak minket fuvarozzon betértünk egy étterembe. A ruhatárnál rávetten az ott álldogáló nőt, hogy had rakjuk be a szatyrokat ami ő kétségesen engedett.

-Remélem tudom, hogy ez nagyon gonosz húzás volt tőled.- nézett rám Bella.

-Mégis mi?- nézek rá étetetlenül pedig pontosan tudom, hogy mire értette.

-Arra, hogy szerencsétlen nőt elkápráztattad de ezt te is pontosan tudod.- mosolygott rám.

A pincér egy eldugott kis sarkokba vezettet minket ahol egy kétszemélyes asztal vár minket. A férfi- mivel a pincér az volt- nagyon nagy gondot fordított arra, hogy megnézze magának Bellát. –Aranyos a kicsike. Nagyon jó alakja van, és azok a lábak. Szívesen bevinném a személyzeti mosdóba és…- Ennél a mondatnál karoltam át Bella derekát és úgy fordítottam, hogy a srácnak csóknak tűnjön az, hogy Bellának csak a szája sarkába adok egy aprócska kis puszit.
Persze ez se a srácnak de főként Bellának nem tetszett.

-Mindjárt elmagyarázom.- hajoltam a füléhez és úgy súgtam bele , hogy a halk lágy zene ami szólt a terembe elnyomja és a pincér ne hallja meg.

Illedelmesen kihúztam neki a széket és csak azután ültem le én is. A srác odaadta a kezünkbe az étlapot- inkább fogalmaznék úgy míg az én kezembe hajította addig Bellájába szépen belerakta.

Miután a Fred- ami a kis névtábláján állt a pincérnek- elment, Bella egyből felém hajol.

-Mégis mi volt az az előbb?

-Épp azon gondolkozott, hogy vinne el a személyzeti mosdóba, hogy ott…- hagytam függőben a mondatot, de a jelentőségteljes nézésemtől Bella egyből megértette, hogy mire értem.”

Azok után békésen fogyasztottuk- vagyis inkább ő én csak úgy tettem mint aki- a vacsoránkat mikor egyszer csak Bella a hátát kezdte fájlalni de nagyon. Nem érettem semmit, de kórházba nem mertem vinni mert ott túl sok a vér.

-És ezeket mért csak most mondod el? És miért ekkora haraggal?- kérdezte Alice. Mivel ezeket a mind nekik meséltem.

-Mert most éreztem magam felkészültnek rá. És hogy miért ekkora haraggal? Mert nem érzek Bella iránt semmi mást mint szín tiszta haragot és megvetést. Hogy lehetett olyan ostoba és tudatlan, hogy higgyen egy nőnek és nem is ez igazán, hogy képes volt vele elmenni mikor mégy csak pár perce ismerte.

-És az mégis, hogy fordult át benned, hogy te nem akarsz többé Vorturi tag lenni?

„-NEM! EZT NEM ENGEDEM!- kiabálta Aro.

-Nem is az engedélyedet kértem, hanem mondtam, hogy elmegyek és ha a Cullen-ék engedik hozzájuk csatlakozok.

-Tünjél a szemem elől és többet meg ne lássalak itt!- szépen nyugodtan kisétáltal és a szobámig meg sem álltam.

Mióta Aro megtudta, hogy léteznek tündérek sőt a többi mesebeli lény is  egyfolytában őket hajkurásszuk minden nyom nélkül. Nem is törődik a vámpírok dolgával. Hiába beszélt vele már többször is Caius és Marcus is. Sőt még a felesége is, de semmi. Csak is kizárólag az eddig számunkra nem élő tündérmesék lényei.

Szépen összepakoltam a ruháimat és elindultam a Cullen család felé.”

-A többit ti is tudjátok, hogy mi történt utána. És nem is bántam meg. Talán ma már visszatért a a régi énje de nem tudhatom.

Esme szemszöge

Megrendítő volt ezeket hallani Edward-tól. Régen láttam a szemében azt a nagy szerelmet Bella iránt, de most már csak tényleg a szín tiszta gyűlöletet. Nem értem én ezt a fiút.

Olyan dolgok történhettek vele amikről mi még csak álmodni sem mernék.
Nagyon megtörhette Bella távozása ahogy mindenkit. Mindenki egy számára fontos személyt vesztette el.

De ha neki így jobb akkor bele kell törődnünk. Olyan rossz , hogy még csak egy levelet sem tudunk neki írni, hogy elmondhassuk,- ez esetben leírhassuk- mi mindig tárt karokkal, várjuk és hozzánk bármikor visszajöhet, de ezt nem tehetjük meg.

Bella Más Életet Él: Tizenkettedik fejezet

Magyarázat

Isabella szemszöge

Nem tudom miért jöttem el evvel a nővel!

Akár át is verhetett! De valahogy úgy érzem, hogy nem tenné. Nem tudom miért egy ösztön vagy nem is tudom, hogy szokták ezt nevezni.

Nehéz leírni vagy akár elmagyarázni ezt az érzést. Olyan, mint amikor egy vak emberen segíteni akar egy olyan, aki lát! Az amelyik nem lát, teljesen- vagy még ha nem is de nagy részben – megbízik abban akinek meg van még a szeme világa.

Ha közeli hozzátartozó hagyja, hogy vegye, neki a ruhát pedig gondolhatná azt, hogy nagyon csúnya öltözéket fog neki összeválogatni. De bízik benne, hogy normálisan öltözteti fel.

Vagy akár az étellel is! Hiába érzi az illatát, de nem látja, hogy mit rakott le elé vagy mit rakott bele.

Minden a bizalomról szól!

Valahogy ezt érzem én is. Vakon bízok benne, hogy nem ver át és elvisz, egy olyan helyre ahol végre otthon érzem magam.

Hiába szeretem és imádom a családomat nem éreztem magam otthon. Megkaptam mindent, amit csak kaphattam. Ruhát, ételt, játékokat és megfelelő oktatást. Éreztem, hogy mennyire szeretnek és védelmeztek, de akkor is. Valami mindig is hiányozott számomra.

Most már tudom mi hiányzott. Az az érzet, hogy én is tartozom valahová.

Láttam mindenki szemében a mérhetetlen bánatot és értetlenséget. Én sem értettem volna a helyükben saját magam de ha őszinte akarok lenni magamhoz akkor még én magam sem értettem.

Nem tudom, hogy bízhatok megy egy olyan nőben aki beállít csak úgy és azt mondja, hogy ő a vér szerinti anyám.

Ki állítólag odaveszett abban a tűzben amiből Jazz mentett ki!

Amibe állítólag nem csak ő hanem a vér szerint apukám is belehalt!

És most egy olyan helyre megyek amiben még a vámpírok sem hittek, sőt a létezésükről sem tudtak. Képtelenség. Az egész egy nagy álom. Olyan mint egy nagy mese. De ha jobban bele gondolok a mesék világába csöppentem. Sőt én maga is egy darabja vagyok.

Egy olyan kis lény amit minden gyerek imád és hisz bennük. De ha felnőnek ezeket mind elfejtetik és nem hisznek már a tündérekben.

„-Ana, ana! Mi ez a hátamon?- rohant egy kislány az anyukájához. De az a kislány én voltam kiskoromban.

-Tündérkém!- kapott fel a földről anya. -Jesszusom!- vissza is tette a kicsi énemet a földre.- Charlie  Gyere gyorsan baj van!

-Mi az Renée?- Renée csak rám mutatott és ahogy Charlie rám nézett egyből értetlenség csillant meg a szemébe.-  De ennek még nincs itt az ideje! Csak 17 éves korában kellet volna…

-De épp ez a gond. Jesszusom! Az a kisfiú a játszótérről! Az akivel Bella olyan jól eljátszott! Valami furcsát láttam az aurájában de nem foglalkoztam vele. De ahogy visszagondolok ő lehet…

-Nem drágám biztos, hogy nem lehetett ő.

-Akkor mivel magyarázod! Nem szerezhetik meg mert akkor…

-Nincs más választásunk. Használom a képességem te meg a tiédet.- a kicsi énem csak ide oda kapkodta a fejét Renée és Charlie között. A szemében értetlenség csillogott de a nagy öröm is a szárnyai miatt.

-Bella. Figyelj most egy kicsit anyucira rendben?- a 3 éves énem ránézett.

-Fidelek!- mosolyodott el.

-Apukád és én nagyon szeretünk és csodálunk. De most olyan dolog fog következni ami nem jó. –a szememben értetlenség csillogott.- Egy jó darabig nem fogsz minket látni. De nem kell félned majd újra találkozunk és mindent elmagyarázok - ezek túl nehéz és komoly gondolatok voltak egy 3 éves kislánynak mégis valahogy érezte vagyis éreztem, hogy ez nagyon nem jó.- Sajnálom ami most következik!- mosolygott rám. Felvitt egy gyerekszobába. Éreztem és- valahogy láttam is a kiskori gondolataimat- hogy a szüleimmel kapcsolatos gondolataim elhalványulnak. Mintha bezárták volna őket egy dobozba.

Mikor föleszméltem csak a füstöt éreztem!”

-BELLA!- sikította Renée. Épp, hogy elrántott egy fa elől!- Miért nem figyeltél kincsem?

-Te kitörölted a gondolataimat?

-…- láttam a szemében az értetlenséget. Csak csöndben álltunk egy fának az ágán. Ha egy ember meglát minket azt hiszi pillangók vagyunk.

-Mikor a tűz keletkezet. Te kitörölted az emlékeimet!- kiabáltam. De ő csak mosolygott!  Min mosolyog.

- Mindent megtudsz amint visszaértünk a születési helyedre.

-Nem! Én most akarom megtudni.- és még a lábammal is dobbantottam.  Nem tudom miért tettem mert nem vagyok az a gyerekes fajta de éreztem h ezt kell tennem. Az ág amin álltunk hirtelen el kezdett emelkedni. - M…m… mi történt?- hasaltam el az ágon és öleltem magamhoz.

-Ez te voltál Bella.

-Hogy mi?! Ez nem lehettem én! Én nem tudok ilyeneket!

-De. Mivel most már teljesen tündér vagy így az erőd is megmutatkozik.

-Na és nekem ez az erőm?

-Nem. Ez az összes tündérnek meg van. Neked több képességed van mint egy átlag falyukbelinek, mivel …- hagyta félbe a mondatot.

-Mivel?

-Ezt nem itt beszéljük meg.  Már nem vagyunk messze gyere induljunk.- nem törődve az én dühös arcommal felemelkedett és elindult.

Most komolyan képes lenne itt hagyni?!

-Nem! De ha nem jössz magam után cipellek.

-Mi? Gondolat olvasó vagy.

-Csak a tiedet hallom. Sok mindent nem tudsz még rólunk. De hamar bele fogsz rázódni. Na de tényleg gyere már csak 3 perc és megérkezünk.

-Ez meg mi?

-Ez egy fa.

-Azt látom, de minek álltunk meg előtte.

-Mert ide jöttünk.

-Egy fához?

-Igen.

-De minek?

-Mert itt fogsz lakni mostantól.

-Egy fánál?

-Nem. Benne.

-Egy fában?

-Igen.- válaszolta.- De csak szólók a látszat néha csal.- ahogy ezt kimondta egy kis ezüstös fény jelent meg a fa törzsében és mellette két tündér  harci felszerelésben- természetesen férfiak voltak.

-Királynőnk!- hajolt meg mélyen a két őr.

Renee csak biccentet és intett nekem, hogy kövessem.

-Ő lehet az?

-Lehetséges.

-De ak…

-Nektek tudtommal más dolgotok van! Nem arról kéne beszélni, hogy ki ő itt mellettem.-szólt rájuk nyugodt hangon. Mégis valamilyen lenéző hangnem volt benne.- Ne szólj addig senkihez míg én azt nem mondom. Nem akarom, hogy villámgyorsan elterjedjen a hír.- én csak bólintott.

Még csak most néztem körül legelőszőr.

Gyönyörű volt. Szinte egy másik világban találtam magam.

Rendes hegyeket láttam a távolban, erdőket tavakat és házakat.

-Ez, hogy lehetséges?

-Szép mi?

-Ez lélegzet elállító. De, hogy lehetséges, hogy egy teljes világot van egy fában?

-Lehet, hogy így neked most nem tűnik fel de most maximum 10 cm magasak vagyunk. Így minden aránylik hozzánk. Majdnem úgy élünk mint a rendes emberek csak egy-két dolog tér el. A gyerekeknek ugyanúgy iskolába kell járniuk az merőjük miatt, meg a miatt is, hogy könnyebben be tudj illeszkedni.

-És velem mi lesz? Engem ki fog tanítani mert azért nem ülhetek be kisgyerekek közé.

-Neked külön tanárod lesz nem csak a korodnál fogva de a képességed miatt is.

-Hogy lehet, hogy ilyen fiatal vagy annak ellenére, hogy… Hány éves is vagy?

-A tündérek halhatatlanok. Minden 500. évben születik egy tündér. De amúgy 2593 éves vagyok.- a szemem szerintem a tízszeresére nőtt. A lélegzetem is elakadt és ledermedtem.- Tudom ez így egy kicsit megdöbbentő…- rámeredtem.- Jó oké nem kicsit hanem nagyon. De most szeretnék neked valakit bemutatni.

-Mégis kit?

-Látod ott azt a nagy kastélyt?- mutatott a távolban egy lebegő izére. De csak bólintottam - Na ott fogsz lakni velem és az apukáddal.

-Apuval?- rémlett fel egy fiatal 20-as éveiben járó férfi.

-Igen vele.- mosolyodott el és egy szerelmes mosolyt fedeztem fel az arcán. Ezt láttam az összes Cullen arcán ha a párjára nézett vagy akár gondolt.

Valamiért gyermeki izgatottság lett úrrá rajtam.

-Látom kezdesz tündéresedni.

-Hogy milyenesedni?

-Tündéresedni. Az a gyermeki izgatottság ami benned van az az alaptermészetünk. Majd még mesélek az ilyen dolgokról de jobb lenne ha te saját magad tapasztalnád meg őket.- a végén lágyan végigsimított az arcomon és rám mosolygott. Intett, hogy kövessem és minden egyes szárnyrebegtetéssel közelebb kerültünk a lebegő kastélyhoz.