Magyarázat
Isabella szemszöge
Nem tudom miért jöttem el evvel a nővel!
Akár át is verhetett! De valahogy úgy érzem, hogy nem
tenné. Nem tudom miért egy ösztön vagy nem is tudom, hogy szokták ezt nevezni.
Nehéz leírni vagy akár elmagyarázni ezt az érzést. Olyan,
mint amikor egy vak emberen segíteni akar egy olyan, aki lát! Az amelyik nem
lát, teljesen- vagy még ha nem is de nagy részben – megbízik abban akinek meg
van még a szeme világa.
Ha közeli hozzátartozó hagyja, hogy vegye, neki a
ruhát pedig gondolhatná azt, hogy nagyon csúnya öltözéket fog neki
összeválogatni. De bízik benne, hogy normálisan öltözteti fel.
Vagy akár az étellel is! Hiába érzi az illatát, de nem
látja, hogy mit rakott le elé vagy mit rakott bele.
Minden a bizalomról szól!
Valahogy ezt érzem én is. Vakon bízok benne, hogy nem
ver át és elvisz, egy olyan helyre ahol végre otthon érzem magam.
Hiába szeretem és imádom a családomat nem éreztem
magam otthon. Megkaptam mindent, amit csak kaphattam. Ruhát, ételt, játékokat
és megfelelő oktatást.
Éreztem, hogy mennyire szeretnek és védelmeztek, de akkor is. Valami mindig is
hiányozott számomra.
Most már tudom mi hiányzott. Az az érzet, hogy én is
tartozom valahová.
Láttam mindenki szemében a mérhetetlen bánatot és
értetlenséget. Én sem értettem volna a helyükben saját magam de ha őszinte akarok lenni magamhoz akkor
még én magam sem értettem.
Nem tudom, hogy bízhatok megy egy olyan nőben aki beállít csak úgy és azt
mondja, hogy ő a vér szerinti anyám.
Ki állítólag odaveszett abban a tűzben amiből Jazz mentett ki!
Amibe állítólag nem csak ő hanem a vér szerint apukám is
belehalt!
És most egy olyan helyre megyek amiben még a vámpírok
sem hittek, sőt a
létezésükről sem tudtak. Képtelenség. Az egész egy nagy álom. Olyan mint egy
nagy mese. De ha jobban bele gondolok a mesék világába csöppentem. Sőt én maga
is egy darabja vagyok.
Egy olyan kis lény amit minden gyerek imád és hisz
bennük. De ha felnőnek
ezeket mind elfejtetik és nem hisznek már a tündérekben.
„-Ana, ana!
Mi ez a hátamon?- rohant egy kislány az anyukájához. De az a kislány én voltam
kiskoromban.
-Tündérkém!-
kapott fel a földről anya. -Jesszusom!- vissza is tette a
kicsi énemet a földre.- Charlie Gyere gyorsan baj van!
-Mi az Renée?- Renée csak rám mutatott és ahogy Charlie rám nézett egyből értetlenség csillant meg a szemébe.-
De ennek még nincs itt az ideje! Csak 17 éves korában kellet volna…
-De épp ez a
gond. Jesszusom! Az a kisfiú a játszótérről! Az akivel Bella
olyan jól eljátszott! Valami furcsát láttam az aurájában de nem foglalkoztam
vele. De ahogy visszagondolok ő lehet…
-Nem drágám
biztos, hogy nem lehetett ő.
-Akkor mivel
magyarázod! Nem szerezhetik meg mert akkor…
-Nincs más
választásunk. Használom a képességem te meg a tiédet.- a kicsi énem csak ide
oda kapkodta a fejét Renée és Charlie között. A szemében értetlenség csillogott
de a nagy öröm is a szárnyai miatt.
-Bella.
Figyelj most egy kicsit anyucira rendben?- a 3 éves énem ránézett.
-Fidelek!-
mosolyodott el.
-Apukád és én
nagyon szeretünk és csodálunk. De most olyan dolog fog következni ami nem jó.
–a szememben értetlenség csillogott.- Egy jó darabig nem fogsz minket látni. De
nem kell félned majd újra találkozunk és mindent elmagyarázok - ezek túl nehéz
és komoly gondolatok voltak egy 3 éves kislánynak mégis valahogy érezte vagyis
éreztem, hogy ez nagyon nem jó.- Sajnálom ami most következik!- mosolygott rám.
Felvitt egy gyerekszobába. Éreztem és- valahogy láttam is a kiskori
gondolataimat- hogy a szüleimmel kapcsolatos gondolataim elhalványulnak. Mintha
bezárták volna őket egy dobozba.
Mikor
föleszméltem csak a füstöt éreztem!”
-BELLA!- sikította Renée. Épp, hogy elrántott egy fa elől!- Miért nem figyeltél kincsem?
-Te kitörölted a gondolataimat?
-…- láttam a szemében az értetlenséget. Csak csöndben
álltunk egy fának az ágán. Ha egy ember meglát minket azt hiszi pillangók vagyunk.
-Mikor a tűz keletkezet. Te kitörölted az emlékeimet!- kiabáltam. De ő
csak mosolygott! Min mosolyog.
- Mindent megtudsz amint visszaértünk a születési
helyedre.
-Nem! Én most akarom megtudni.- és még a lábammal is
dobbantottam. Nem tudom miért tettem
mert nem vagyok az a gyerekes fajta de éreztem h ezt kell tennem. Az ág amin
álltunk hirtelen el kezdett emelkedni. - M…m… mi történt?- hasaltam el az ágon
és öleltem magamhoz.
-Ez te voltál Bella.
-Hogy mi?! Ez nem lehettem én! Én nem tudok ilyeneket!
-De. Mivel most már teljesen tündér vagy így az erőd is megmutatkozik.
-Na és nekem ez az erőm?
-Nem. Ez az összes tündérnek meg van. Neked több
képességed van mint egy átlag falyukbelinek, mivel …- hagyta félbe a mondatot.
-Mivel?
-Ezt nem itt beszéljük meg. Már nem vagyunk messze gyere induljunk.- nem törődve az én dühös arcommal
felemelkedett és elindult.
Most komolyan képes lenne itt hagyni?!
-Nem! De ha nem jössz magam után cipellek.
-Mi? Gondolat olvasó vagy.
-Csak a tiedet hallom. Sok mindent nem tudsz még
rólunk. De hamar bele fogsz rázódni. Na de tényleg gyere már csak 3 perc és
megérkezünk.
-Ez meg mi?
-Ez egy fa.
-Azt látom, de minek álltunk meg előtte.
-Mert ide jöttünk.
-Egy fához?
-Igen.
-De minek?
-Mert itt fogsz lakni mostantól.
-Egy fánál?
-Nem. Benne.
-Egy fában?
-Igen.- válaszolta.- De csak szólók a látszat néha
csal.- ahogy ezt kimondta egy kis ezüstös fény jelent meg a fa törzsében és
mellette két tündér harci
felszerelésben- természetesen férfiak voltak.
-Királynőnk!- hajolt meg mélyen a két őr.
Renee csak biccentet és intett nekem, hogy kövessem.
-Ő lehet az?
-Lehetséges.
-De ak…
-Nektek tudtommal más dolgotok van! Nem arról kéne
beszélni, hogy ki ő itt
mellettem.-szólt rájuk nyugodt hangon. Mégis valamilyen lenéző hangnem volt
benne.- Ne szólj addig senkihez míg én azt nem mondom. Nem akarom, hogy
villámgyorsan elterjedjen a hír.- én csak bólintott.
Még csak most néztem körül legelőszőr.
Gyönyörű volt. Szinte egy másik világban találtam magam.
Rendes hegyeket láttam a távolban, erdőket tavakat és házakat.
-Ez, hogy lehetséges?
-Szép mi?
-Ez lélegzet elállító. De, hogy lehetséges, hogy egy
teljes világot van egy fában?
-Lehet, hogy így neked most nem tűnik fel de most maximum 10 cm magasak
vagyunk. Így minden aránylik hozzánk. Majdnem úgy élünk mint a rendes emberek
csak egy-két dolog tér el. A gyerekeknek ugyanúgy iskolába kell járniuk az
merőjük miatt, meg a miatt is, hogy könnyebben be tudj illeszkedni.
-És velem mi lesz? Engem ki fog tanítani mert azért
nem ülhetek be kisgyerekek közé.
-Neked külön tanárod lesz nem csak a korodnál fogva de
a képességed miatt is.
-Hogy lehet, hogy ilyen fiatal vagy annak ellenére,
hogy… Hány éves is vagy?
-A tündérek halhatatlanok. Minden 500. évben születik
egy tündér. De amúgy 2593 éves vagyok.- a szemem szerintem a tízszeresére nőtt. A lélegzetem is elakadt és
ledermedtem.- Tudom ez így egy kicsit megdöbbentő…- rámeredtem.- Jó oké nem
kicsit hanem nagyon. De most szeretnék neked valakit bemutatni.
-Mégis kit?
-Látod ott azt a nagy kastélyt?- mutatott a távolban
egy lebegő izére. De
csak bólintottam - Na ott fogsz lakni velem és az apukáddal.
-Apuval?- rémlett fel egy fiatal 20-as éveiben járó
férfi.
-Igen vele.- mosolyodott el és egy szerelmes mosolyt
fedeztem fel az arcán. Ezt láttam az összes Cullen arcán ha a párjára nézett
vagy akár gondolt.
Valamiért gyermeki izgatottság lett úrrá rajtam.
-Látom kezdesz tündéresedni.
-Hogy milyenesedni?
-Tündéresedni. Az a gyermeki izgatottság ami benned
van az az alaptermészetünk. Majd még mesélek az ilyen dolgokról de jobb lenne
ha te saját magad tapasztalnád meg őket.- a végén lágyan végigsimított az arcomon és rám
mosolygott. Intett, hogy kövessem és minden egyes szárnyrebegtetéssel közelebb
kerültünk a lebegő kastélyhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése