Volturi
Carlisle szemszöge
- De mielőtt szavazunk had mondjak pár dolgot! Emlékeszek mikor 20 évvel ezelőtt nemet mondtunk? Aro két testőrt küldött, hogy megtudja minden rendben van-e. Ha jól ismerem Aro-t akkor ezt most is eljátszaná és félek, hogy akkor még nagyobb baja lenne. Nos ezeket a tényeket mérlegelve szavazzunk. Esme?
- Igen.
- Emmett?
- Legfeljebb lesz egy kis bunyó – dörzsölte össze a tenyerét, amivel kiérdemelte mindannyiunk szúrós nézését, és a feleségétől egy tarkóra mért ütést.
- Rosalie?
- Nem!
- Alice?
- Igen!
- Jasper?
- Sajnálom drágám de én nemmel szavazok- nézett Alice-ra.
- És én is igennel szavazok – néztem rá a családomra. Rosalie sértődötten vonult fel az emeletre, egészen Emmett-el közös szobájukba.
- Most engesztelhetem ki- dünnyögte Emmett és felesége után
ment. Én csak egy mély sóhajtással konstatáltam az esetet. Ismét felemeltem a
telefonkagylót, de most jóval hosszabb ideig beszélgettem Aro-val. Azt mondta,
hogy két nap múlva érnek idei, ugyanis csak addigra tudják nekik leghamarabb
előkészíteni a magánrepülőjüket. Hát igen, nem lenne szerencsés, még ha első
osztályon is repülnének, egy emberekkel teli zárt helyen tartózkodniuk, olyan vámpíroknak,
akik emberi véren élnek.
*** Két nappal később! ***
Isabella szemszöge
Reggel furcsa- vagyis több, hangra ébredtem. Kikeltem az ágyból és lementem a lépcsőn. Nem megszokott, hogy ilyen sok csilingelő hangot hallok egyszerre.
- Jó leggelt – köszöntem. Mire Jazz egyből mellém rohant és az ölébe kapott és furcsán rámordult az idegenekre.- Jazz tedél le!- néztem rá csúnyán, ugyan vonakodva bár de letett, de attól még szorosan mellettem maradt.
A szobában új emberek akiket még nem ismerek kissé furcsán néztek rám. Az új családom meg őrájuk.
A vendégekben az volt a furcsa, hogy egy kivételével mindenkinek piros volt a szeme.
- Csókolom a nevem Isabella Malie Cullen – mutatkoztam be úgy ahogy még az igazi anyukám tanította nekem és persze egy nagyot is mosolyogtam a végére.
- Szia az én nevem Aro Volturi - mutatkozott be egy fekete hajú férfi. Nagyon érdekes bácsi volt, ahogy a többiek is. Nagyon hasonlítottak Carlisle-ra, de valahogy mégis mások voltak. Mindenki sorba bemutatkozott nekem. Nagyon sok bonyolult név volt, amiket sajnos nem sikerült megjegyeznem, de ketten még így sem mutatkoztak be. Az egyik férfi akinek nagyon világos majdnem fehér haja van, egyből csúnyán beszélt Aro bácsihoz.
- Aro nem gondolhatod komolyan! Ő egy ember és ráadásul gyerek. Nem tud…- de nem fejezte a mondatát, mert átöleltem a lábát és onnan néztem fel rá és köszöntem neki.
- Csókolom!- mire ő lenézett rám szúrós gonosz szemekkel de valami miatt egyből ellágyult az arca és felkapott az ölébe és adott egy nagy puszit az arcomra.
- Visszavontam! Ha bárki bántja az megbánja – nézett végig a szobában lévőkön csúnya szemekkel, furcsa módon én még sem ijedtem meg tőle sőt, valahogy biztonságban érezem magam az ölelésében. Ránézetem az utolsó emberre és furcsa kötődést éreztem iránta. A kezemmel felé nyúltam jelezve, hogy az ölébe akarok menni.
- Oda! Oda!- mutattam felé, mire a fiú szinte azonnal kikapott a fehér hajú férfi kezéből.
- Szia Bella engem Edward-nak hívnak – szorosan átöleltem a nyakát. Nem tudom hogy miért tettem, egyszerűen csak ezt akartam. Az illata nagyon kellemes volt. Olyan tavaszi idő, mikor szépen süt a nap. Igen nap! Napfény illata van.
Edward szemszöge
Ez a kislány csodálatos! Furcsa meghatározhatatlan kötődést érzek iránta. Mintha ő hozzá erős vasszálak kötnének de egyben úgy kívánom a levendula és a frézia illatú vérit mint eddig senkinek, de képtelen lennék megölni.
A kislány gyomra megkordult, evvel jelezve, hogy ideje lenne valamit ennie.
- Jaj Bella! Gyere elintézzük a szokásos teendőidet - pattanta fel a szőke- azt hiszem Rosalie. A szőke nő ki akarta venni a kezemből Bellát, de a kislány erősen kapaszkodott belém és nem akart elengedni.
- Nem! Csak ha ő is lön – kapaszkodott még erősebben belém. „Idejön, és máris elveszi tőlem Bellát!” hallottam meg a nő gondolatait.
- Tudtommal nem csak a tiéd a lány. És nem is egy tárgy!
- Mi?
- Gondolat olvasó vagyok, csak nekem nem kell megérintenem téged és csak azt hallom amit éppen gondolsz.
- Jaj nem má’! - „nyavalygott” Emmett. Aki eddig az ő „Rose baby” fenekével volt elfoglalva hogy milyen jól néz ki abban a farmerben ami most van rajta.
- Oké gyere te is – adta be a derekát a szöszi. Mintha teljesen hidegen hagyná hogy az előbb mondtam, hogy gondalt olvasó vagyok. Tovább szidott a fejében, bár lehet hogy szándékosan csinálta.
Először felmentünk az emeletre azon belül is egy fürdőszobába.
- Te rakd be a kádba addig én hozok neki ruhát!- adta ki a parancsit. Mértháta amilyen hangsúllyal beszélt hozzám az inkább parancsoló volt mint kérő.
- Nem akal füldeni!- mászott a fejemre a kislány, még azelőtt hogy belerakhattam volna a kádba.
- De-de akar! Ha szépen megfürdesz azt jászok veled amit akarsz – ajánlottam neki egy nagyon jó alkut, de ő makacsabbnak bizonyult.
- Te is füldeni!- nézett rám hatalmas boci szemekkel. Ez túl profi ahhoz, hogy ez csak gyermeki könyörgő szemek legyenek.
- Rosalie nem nézné túl jó szemekkel.
- De hát…- kezdett volna el érvelni, de nyílt az ajtó és Rosalie lépett be rajta egy adag tiszte kislány ruhával.
- Te hogy-hogy nem vagy még a kádban? – billentette félre a fejét és szúrós szemekkel nézett hol rám hol a kis lányra.
- Megígéled?- mutatott rám az aprócska ujjával Bella, az előbbi ígértemre célozva.
- Igen. Megígérem- letettem a földre, hogy le tudjon vetkőzni.
A fürdést röpke 10 perc alatt elintéztük. A sok játékkal játszott a kádban és közben még le is fröcskölt minket. Nagy nehezen felküzdöttük rá a ruhát, amit nem akaródzott felvenni. Nem lehetünk vele erőszakos hisz könnyen esne baj olyan apró és törékeny, de végül felkerült rá a textil. A ruha szettje egy kis kék ruhácska fekete harisnyával és kék kis szandállal. Miután végeztünk, levittük ennyi. Jobban mondva én az egyik kezét fogtam Rosalie a másikat és úgy ugrált egyesével lefelé a lépcsőfokokon. A reggelije csokis müzliből állt jó sok tejjel. Alig ette meg a felét mikor Esme szólalt meg a nappaliból.
- Bella kezdődik.- az illető visítva ugrott fel és elkezdett rohanni. Olyan nagy lendülettel lökte el magát az asztaltól hogy a tál amiben az ennivalója volt kiborult, de ő nem törődött vele, csak szaladt a nappali felé. A nappaliba vezető lépcsőn megbotlott és előre dőlt, de szerencsére Aro elkapta.
- Óvatosan kislány!- Bella elpirult és beleült Esme ölébe.
- Sondabob kota nadlág…- énekelte kicsit hibásan a vékonyka hangján. Néztem a kis csöppséget aki egyszerűen elbűvölt. Igaz, hogy csábít a vére mégse lennék képes bántani.
Szinte már vége lett a mesének mikor feltűnt, hogy a többiek eltűntek.
- Hol vannak a többiek? – adtam hangot a kérdésemnek, a szobában lévő egyetlen felnőttnek rajtam kívül.
- A lányok és a három feleség elment vásárolni. A fiúk a baseball pályán „harcolnak”. Carlisle és a három vezető meg fent van az irodában beszélgetnek- mondta Esme. A mesének épp, hogy vége lett Bella máris a lábamhoz szaladt és két karját széttárva, vízszintesbe tartotta.
- Lepcsi!
- Hö?- néztem kérdőn Esme-re.
- Emeld a fejed fölé és szaladgálj vele. Persze emberi tempóban- így már értettem és tettem is amit mondott. Épp, hogy felemeltem és elkezdtem vele szaladgálni, ő már sikongatott is. Persze csak örömében. Ezt vagy egy órán keresztül játszottuk mikor megszólalt.
- Szomjas - jelentette ki hirtelen. Persze én egyből letettem, mire ő a kezemnél fogva húzott a konyhába. Az apró mancsai szinte eltűntek az én hatalmas tenyerembe. Mikor bérünk a konyhába töltöttem neki egy kis vizet amit nagy kortyokban ivott. Eszem lépett be a helyiségbe a vállán a táskájával, miközben a kabátját gombolta.
- Elmegyek az árvaházba. Az ebédje a hűtőben van 1-kor szokott enni, utána alszik. De lefekvés előtt mindenképpen mossa meg a fogát. Ha Carlisle nem kerül elő addigra akkor szólj neki, hogy mesélnie kéne, de ha véletlenül nem érne rá akkor neked kell egy mesét olvasnod neki.
„Jaj csak ne legyen semmi baja.” Harapott a szájába a karamellhajú nő.
- Nyugalom Esme nem lesz semmi baja – épp hogy kimondtam egy halk sikkantást hallottunk a hátunk mögül.
Gyorsan odamentünk, és egy síró Bellát láttunk meg. Esme fel akarta venni a karjaiba, de Bella ellökte a kezeit. Rögtön utána felém nyújtózkodott a kis csöppség
- Mi a baj?
- Bokám!- sírt hangosan és a vékonyka testrészét fogta az apró kezeivel
- Carlisle- mondta Esme mire az orvos egyből itt termett, hogy segíthessen.
- Mi történt?- kérdezte és Bella mellé guggolt.
- A bokáját fájlalja.- mondtam.
- Mi történt?- érintette meg Bella fejét, de ő nyakam hajlatába temette az arcát. Megmakacsolta magát és nem volt hajlandó felelni Carlisle kérdésére. „Kérdezed meg te is Edward, hátha neked válaszol.” Hallottam meg az orvos hangját a fejemben.
- Mi történt?- kérdeztem óvatosan, és közben a selymes kis haját simogattam.
- Leestem. Ki akaltam venni a nalancsot a hűtöből, de az magasan volt. Így vittem oda egy széket, de az megbillent és én meg leestem! Fáj a bokám!
- Megnézheti Carlisle?- ő csak bólintott. Mire megfordítottam az ölembe, hogy Carlisle megvizsgálhassa. Mikor végzett a vizsgálattal, kijelenezte hogy kificamította a bokáját. De mivel még nagyon fiatal hamar meg fog gyógyulni. Alaposan bekötözte egy jó hosszú fáslival és még apró állatos kitűzőket is kapott rá.
Mikor felálltam vele a kezeit Caius felé tartotta. Vonakodva bár de átadtam, mertem is volna én nemet mondani Bellának vagy akár Caius-nak Végül nagy nehezen Esme-t is rávettük, hogy menjen nyugodtan az árvaházba, hisz sokan vagyunk itt akik tudják felügyelni a kislány hogylétét.
Szerencsére Bella tíz perc múlva újra az én ölembe akart jönni. Megnyugodtam, hogy a karjaimban tarthattam. Hiába bíztam meg Caius-ban, hogy nem fogja bántani a gyermeket akkor is csak akkor érzem biztonságban ha én foghatom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése