Hogyan?
Isabella szemszöge
Csak annyit éreztem, hogy iszonyatosan fáj az összes
csontom. Mintha csak égne. És ha ez nem lenne elég még a hátam is fáj. Valami
ki akar belőle törni de nem tud.
Eszméletemnél voltam, mindent láttam, hallottam és
könyörögtem Edward-nak, hogy valahogy tüntesse el a fájdalmamat.
-Edward… csinálj valami! Ez… ez… iszonyatosan fáj!-
szorongattam a jéghideg márványkeménységű kezét.
-Sajnálom nem tudom mi a bajod.- láttam a szemében a
mérhetetlen fájdalmat és tehetetlenséget. Rázkódott.
Sír.
Még ha nem is képes könnyezni de sírt! Sírt a
magatehetetlenségtől. Sírt, hogy nem tud rajtam segíteni. Sírt mert fájt neki
látnia engem szenvedni.
-Edward…
-Bella én úgy sajnálom… máris hí…- de félbeszakították.
-Nem kell senkit sem hívni!- jött be egy hosszú szőke hajú
zöld szemű gyönyörű nő. A szemszíne pontosan olyan volt, mint az enyém!
-Ki maga?- állat be elém Edward ha kell, megvédhessen.
-Isabella vérszerit anyja!- nézett a szemembe és halványan
elmosolyodott. Furcsa melegség árasztott el.
-Az képtelenség. Bella szülei a tűzben meghaltak!
-Úgy nézek ki mint egy halott?
-Nem igazán… De várjon, hogy került maga ide?- nő csak
féloldalasan elmosolyodott. Hirtelen egy gyönyörű rózsaszín- szinte már barnába
hajló- színű szárnyai lettek.
Tündér!
-Mi maga?- kérdezte Edward.
-Jaj olyan szűk-látókörű vagy! Tündér vagyok. És név szerint
Rene.
-De hisz tündérek ne…- de a nő előtte termett és befogta a
száját.
-Ahányszor egy ember kimondja a földön, hogy tündérek nem
léteznek egy holtan esik össze. Ez az egy igaz a Pán Péter-ből. Bár azt nem
tudom, hogy ez vámpíroknál is igaz!
-Honnan?...- kérdeztem.
-Ne beszél kislányom. Tudom, nagyon fáj de, csak, most ha
megtörténik, aminek meg kell történnie nem fog fájni. Vörösek! Hívd fel a
többieket, hogy jöjjenek ide mert nem akarom többször elmondani amit mondani
fogok.
-…- valamit mormolt az orra alatt amit nem nagyon értettem.-
Hívom Carlisle-t.
-Szervusz Edward!
-Carlisle hatalmas
baj van!
-Mi történt?
-Mikor vacsoráztunk, Bella rosszul lett, és a hátát
fájlalta, meg azt mondta, mintha égnének a csontjai.
-Kórházban vagytok?
-Nem! Nem mertem
oda vinni. Vissza hoztam a szigetre.
-Indulunk!-
jelentette ki!
-De nem ez a
legfurcsább!
-Akkor mi?-
hallottam a hangján, hogy egyre feszültebb
-Itt van egy szőke
nő…- itt egy pillanatra megállt.-
Rene-nek hívják. Azt állítja ő Bella vérszerit anyja. De nem ez a hátborzongató
hanem az, hogy van neki szárnya.
-Na ne nevettess Edward!
-Ez tényleg komoly!
Ő kérte, hogy hívjalak fel titeket! Gyertek gyorsan vissza és akkor
meglátjátok, hogy nem viccelek!
-Rendben indulunk!-
és avval a lendülettel, hogy kimondta le is tette! Visszafordultam Rene felé és
ő kérdőn felhúzta a szemöldökét.
-Elindultak!- leguggoltam Bella mellé de volt benne valami
furcsa.- Olyan mintha kisebb lenne mint eddig!
-Mert kiseb is! A tündéreknek két alakjuk van. Van az
emberi és a tündéri! Te a többit csak akkor mesélem el ha megjöttek a többiek.
-Rendben!
-_-Fél órával később_-_
-Megjöttünk!- halottam meg Carlisle hangját. Mikor beléptek
a nappaliba és meglátták a nőt, megdermedtek és tényleg úgy néztek ki, mint egy
szobor.
-Magammal viszem a lányom!- jelentette ki Rene.
-Azt nem hagyom!- mordult fel Esme.
-Maga, engem nem tud megrémiszteni! Több félnivalója van tőlem,
mint hinné!
-Mi történik vele?- jött mellém Alice.- Olyan mintha
összemenne.
-Mert az is történik vele.- nézett a kis „kobold” vámpírra.-
Egyszer, ismétlem, csak egyszer fogom mind ezt elmondani!
-De mit?
-Hogy ki vagyis mi valójában Bella! Gondolom ti vámpírok, azt
hiszitek, ott kimerül a mesebeli lények fogalma, hogy vámpír, vérfarkas és az
alakváltó farkasok. De valójában messze nem. Minden varázslény létezik. Törpék,
manó, koboldok, óriások, pegazusok, unikornisok és tündérek is. Nos a legutolsó
vagyok én a férjem- Bella apja- és maga Bella is. Bellát azért kell magammal
vinnem, mert ő a tündérek hercegnője. Túl nagy az ereje, hogy csak úgy hagyjuk
kitörni belőle. Meg kell tanulnia használni. Kérdés?
-Nekem van!- monda Jane.- Miért fájlalja a csontjait és a
hátát.
-Ez igazán egyszerű. Ha kiskorában nem kellet, volna magára
hagyni-, amit nektek nem fogok elmondani, miért kellet- akkor most nem
szenvedni így.- lágyan végigsimított az arcomon. Elképesztően puha ujji
vannak.- A csontja azért fájnak úgy, mert összemegy. Alig lesz 10 cm-es. Ez az
eredeti alakunk. A háta meg azért fáj, mert a szárnyai akarnak kitörni a
helyéről, de ez addig nem fog bekövetkezni, míg el nem éri a tündéri nagyságát.
-De miért mentek olyan kicsire össze?
-Hogy elférjünk. Mivel mi a természet szülöttei vagyunk így
ott is élünk. De az emberek nem tudhatnak a létezésünkről így általában egy
eldugott kis réten, amit senki soha nem talál meg vagy egy hatalmas nagy fának
a belsejében élünk. De többet nem mondhatok! Így is túl sokat mondtam. És igen
Edward meg Aro, nem tudtok a gondolatainkban olvasni nehogy megtudjátok, hogy
mik vagyunk.- ez mind számomra teljesen új de éreztem, hogy ez nem is
ismeretlen számomra.
A csontjaimban a fájdalom már tűrhetetlen volt és nem bírtam
ki egy sikítás nélkül.
-Nyugodj meg Bells.- fogta meg a kezemet a tündér nő.-
Hamarosan elmúlik!- simogatta meg a fejem búbját.
A fájdalom ahogy jött úgy el is tűnt. Mint a csontjaimból
mind a hátamból a feszítő érzés.
-Na véget is ért.- felnéztem Rene-re és olyan furcsán
hatalmasnak tűnt. De nem csak ő hanem a többiek is.
-Mi történt velem? Hogyan lettetek olyan nagyok?- éreztem, hogy pánikrohamot kapok és a
könnyeim is folytak.
-Nyugodj meg kincsem! Nem történt semmi baj. Épp
ellenkezőleg épp, hogy jó dolog történt veled. Újra tündér vagy. Az lettél
akinek születtél. És még milyen szép kis tündér vagy. Teljesen apád meg én
keverékem vagy. Gondolj arra, hogy repülni szeretnél!
-De hisz nem tudok repülni!
-Csak gondolj rá!- tettem amit mondott és láttam ahogy a
kanapé távolodik tőlem. Vagy inkább én távolodtam tőle?- Gyere menjünk a
tükörhöz.- nyújtott kezet nekem a nő. Hátranéztem a többiekre és láttam, hogy a
döbbenettől nyitva maradt a szájuk, de a szemükben a gyönyörűséget láttam.
Szinte itták magukba a látványunkat!
Nem is csodálom.
Nem mindennapi látvány két tündér! És ráadásul még
tündérport is hagynak maguk után ahogy repülnek.
-Nézz a tükörbe kincsem.- fordított a tükör elé a nő. A
látványtól teljesen lesokkolódtam.
Hófehér bőröm hegyes fülem van. Derékig érő hullámos dús barna
hajam, benne rozsszín szalaggal és egy pillangócsattal. A ruhám hosszú fehér
volt de a mellemnél és a hasamnál plusz anyagként rózsaszín volt ami hátul
külön vált a fehér résztől. A lábamon semmi nem volt de így is volt kényelmes.
A felkaromra ugyanolyan színű anyag volt kicsit rátekeredve mint amilyen a
ruhám rozsszín része.
Nem is ezek döbbentettek meg én nem is az, hogy alig
lehettem 10 cm-er magas, hanem a szárnyaim.
Nagyon szép volt. Szintén fehér- rózsaszínben pompázott. A
nagy része fehér de a vége- olyan mintha keretbe foglalná- rózsaszín volt és
csillogott a tündérportól.
-Úgy nézek ki mint amit 3 évesen rajzoltam. Igaz Edward?-
nézetem az illetőre. A hangom is kissé megváltozott. Vékonyabb és csilingelőbb
lett. Nem olyan mint a vámpíroknak hanem volt benne valami még varázslatosabb.
-Igen teljesen úgy néz ki!- bökte ki nagy nehezen Edward.
-Otthon.- mondtam ezt ami először eszembe jutott hirtelen.
-Tessék?- kérdezte anya. Anya most szólítom először így még
ha csak magamban is de nagyon természetese jön.
-Ez jutott hirtelen eszembe. Sehova nem éreztem magam
tarozónak. Se, a vámpírok se az emberek világába. De most, hogy tündér vagyok
otthon, érzem magam.
-Ezt örömmel hallom. Valószüleg hiába volt benned jól
„elrejtve” az igazi éned attól még megpróbált előtörni.
-De miért pont most? Miért nem 2 hét múlva?
-Ez egyszerű. Mert ma van, hogy 17 éve megszülettél. Ezt a
varázslatot szórtam rád, hogy pontosan a 17. életévedben változz vissza. A
papírokat is megváltozattam ezért volt eddig mindig a születésnapod szeptember
13-án tartva. De térjünk a tárgyra velem jössz vissza a világodba és megtanulod
kezeli az erődet vagy itt maradsz és valószínül evvel katasztrófát okozol?
-Bella kérlek maradj!- kérlelt Edward. Elé röppentem ő kezét
felemelte, hogy ráállhassak ás az arcához emelt.
-De muszáj mennem. Végre úgy érzem, hogy megtaláltam a
helyem a világban. De megbocsátok neked. Bár nem is igazán van mint
megbocsátanom. Már magam sem tudom miért haragudtam meg rád.- mosolyodtam rá.-
Carlisle.- röpültem át hozzá.- Te apám helyett apám voltál és nagyon is
tiszteltelek, tisztelek és tisztelni is foglak amiért megmutattad a
vámpírvilágnak, hogy nem kell ember ölni ahhoz, hogy táplálkozhassatok. Mindig
is láttam benned azt a nagy szerette irántam és a féltés is. És is szeretlek.-
nyomta egy puszit az arcára.- Esme.- Te anyám helyett anyám voltál. Mivel
tudom, hogy mi történt a fiaddal így megértem, hogy engem úgymond egy második
esélynek néztél, hogy isten igazán anya lehessél. De te magamért szertél és nem
egy második esélyért. Egyedül csak te tudtad, hogy néha mi kell nekem. Azt is
tudom, hogy lányodként szeretsz és ez így is marad. Én is anyámként szeretlek
de sajnos el kell, hogy menjek.- ő neki is adtam egy puszi és tovább röppentem.
Mindenkinek elmondtam, hogy mit látok benned és, hogy miért
szeretem. Ez volt az én részemről a búcsú.
-Mehetünk!- néztem rá a vérszerit anyámra. Éreztem, hogy egy
perccel sem bírom tovább. A szemem már tele van könnyel de nem hagyom őket
kicsordul. Addig biztos nem Még itt nem hagyom a Cullen és a Volturi klánt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése