Bella Más Életet Él: Első fejezet

Kislány

Jasper szemszöge

Olyan jó néha egyedül lenni. Hiába szeretem a családom minden egyes tagját, az érzelmeik akkor is meg tudnak zavarni. Így már nem egyszer megesett, hogy ha valakinek valamilyen érzelme túl intenzív volt átvettem én is azt az érzést. Még régebben javasolta nekem Alice, hogy sétáljak minden nap egy kicsit egymagamban, hogy csak a saját érzéseimre koncentráljak. Ez nagyon sokat segít és, hogy emberek között vagyok még az emberi vér utáni vágyamat is segít leküzdeni.

Ma kivételesen, már pontosan nem is tudom milyen indokból, de egy csöndes kis kertvárosi részen sétáltam. Nagyon el voltam mélyedve a gondolataimba, mert csak a tűz jellegzetes pattogását hallottam. Nem az a kellemes ami egy kisebb kirándulás alkalmából szoktak rakni, hanem nagy. Mintha égne egy ház. Emberi tempóban elkezdtem futni a hang irányába, mikor észrevettem hogy egy kertes ház lángokban áll. A házból halk gyermeki segítségkérés hallottam.

Gyorsan odarohantam és beugrottam az egyik ablakon. Egy egyszerű kis gyerekszobában találtam magam, ahol egy gyerekágyban egy kislány ült és a szüleit híva. Mikor észrevette, hogy itt vagyok, a hatalmas zöld könnyes szemeit rám meresztette.
- Te ki?- kérdezte a 3 év körüli kislány.
- Jasper. És te ki vagy?
- Isabella de mami Bella szólít.
- Rendben Bella. Kiviszlek innen. Csak csukd be a szemed- a kislány megette amit mondtam. Gyorsan felkaptam az ölembe és kiugrottam vele az ablakon.- Bella mindjárt jövök csak megnézem a szüleidet.- letettem az ölemből a kis csöppséget és rohantam vissza a házba. Hiába kerestem a két felnőttet sehol sem találtam őket. Fogalmam sincs hova lehettek, hisz ha bent ragattak akkor legalább a testüket meg kellett volna találnom. A füst miatt még a vérük illatát követve sem tudtam volna megtalálni. A nagy forróság miatt nem bírtam tovább bent maradni a házban így gyorsan kimentem a pityergő kislányhoz.
- Anya, Apa? – kérdezte egyből amint meglátott.
- Sajnálom tündérkém de ők már az angyalok között vannak – guggoltam le elé miközben beszéltem hozzá. Fogalmam sincs hogyan kell bánni egy gyerekekkel, főleg ha most tudja meg hogy a szüli nincsenek többé.
- Úgy mint a gyufa lányban?
- A gyufaárus lány?- kérdeztem vissza, mert nem voltam biztos hogy mire érette. Ő csak bólintott.- Igen úgy- mikor meghallotta a válaszom, szorosabban fogta magához a kis kockásfülű nyusziját.
- Figyelj Bella! Elviszlek az apukámhoz és az anyukámhoz. Nagyon kedvesek, de megint be kell, hogy csukd a szemed- mikor megkaptam a beleegyezését egy bólintás képében, finoman felvettem az ölembe. Ő szorosan átfogta a nyakamat a picike kis kezeivel és a fejét a nyakamba hajtotta. – Becsuktad a szemed?

- Iden – jött a halk válasz. Mire én vámpírsebességgel futásának eredtem.

*** 1 héttel később! ***

Már 5 napja Cullen, Isabella. Alig egy hete történt a baleset. Hiába riasztottam a tűzoltókat futás közben, hogy egy ház kigyulladt, ők sem találták meg Bella szüleinek a holttestét. Így hát hogy élő rokona nincsen a kislányka örökbe fogadtuk. Jobban mondva Esme és Carlisle fogadta örökbe. Azt a várost is elhagytuk amiben addig éltünk és mivel már elég időeltelt visszatérhettünk Forks városába.
- Kukuc! – halottam meg Bella gyermeki kacagását. Mikor beléptem a nappaliba egy meglehetősen érdekes látvány fogadott. Emmett és Bella a kanapén ültek és kukucs-ósat játszottak.- Te! Te! – mutogatott Emmett-re a kis ujjaival. Mármint senki ne értsen félre, nem avval van bajom, hogy játszanak hanem a méretbeli különbségek. Emmett a maga majd két méterével egy hegyként magaslik az alig egy méteres kislány fölé.
- Itta a baba hol a baba? Megvan! Kukucs!- menet bele a játékba Emmett, mire Bella ismét felnevetett.
- Bella kincsem!- jött be Esme.- Gyere enni.
- Nem, játszani!
- Na de Bella! Tegnap is tovább voltál fent, és megígérted, hogy ma időben lefekszel – szólalt meg szigorúbban Esme.
- Eme- meresztet rá hatalmas zöld szemeit. Sajnos túl sok időt tölt ez a kis tündérke a szerelmem közelében és hamar eltanulta a boci szemeket. És előszeretettel használta, hogy megkapja amit akar.
- Na jó még pár perc.- Bella örömében felsikított és rámászott Emmett fejért. Erre a túlméretezett bátyám felpattant és a nyakába kapta a kislányt és úgy rohangált vele a nappaliban. Természetesen emberi tempóban. Ezen már nekem is nevetnem kellett.
- Le, le!- szólalt meg 3 perc után Bella mikor meglátta Carlisle-t a nappali „ajtajában”. Elkezdett fel szaladni- az alig pár fogból álló lépcsőn- de az egyik foknál megbotlott és még szerencse, hogy én ott álltam így időben el tudtam kapni..- Köszönöm.- mosolygott rám mire én csak egy puszit nyomtam az arcára és átadtam Carlisle-nak. A csöpp kislány fogadott apám, vagyis már apánk, arcéra nyomott egy nagy cuppanós puszit, amit a szőke doktor viszonzott.
- Szia szívem- ment oda hozzájuk Esme és szájon csókolta a férjét.

Isabella szemszöge

Annyira szeretem Emmett-et. Olyan jó vele játszani! Ő mindig benne van egy jó ki mókában, jó persze a többiek is, de ő még inkább szeret velem rosszat tenni. Múltkor Roset vicceltük meg avval, hogy az egyik kedvenc ruhájában festettem és „véletlenül” lefestékeztem. De sajnos nem úgy reagált, ahogy azt mi szerettük volna. Csak megdicsérte a festménymez és azt is, hogy milyen jól áll nekem a ruha. De nem baj, ez így jó. Mert tudom, hogy mikor kettesben marad Emmett-el akkor a nagy macit alaposan meg szokta szidni. Ahogy néha engem Esme.

Éppen a nagy maci testvérem nyakában ületem, aki köreb-körbe rohangált velem a nappaliban, mikor észrevettem Carlislet a nappali bejáratánál. Gyorsan oda akartam hozzá rohanni, hogy én köszönhessek neki először, de mint általában most is megbotlottam. Szerencsére Jazz elkapott és egy puszi után átadott Carlisle-nak. Gyorsan adtam az arcára egy hatalmas puszit. Így hát bátran mondhatom, hogy ismét én köszöntem neki elsőnek. De persze rögtön utánam jött Esme, aki miután köszönt neki kikapott az új apukám karjai közül.
- Na most aztán tényleg ideje enni – nyomta a homlokát a fejemnek Esme.
- Mit?
- Gyümölcssaláta. Jó lesz?
- Iden!- Esme leültettet az egyik székre és elém tette a kis tálban a gyümölcssalátát. Nagyon szeretem Esme-ben, hogy tudja mennyi ennivaló kell nekem és persze nagyon finomak is.
- Hát az én kis angyalkám készen áll a pancsira?- jött oda Rose. Én csak bólintottam. Fürdéskor mindig Rose és Alice szokott bent lenni velem. Mind a három pótanyukámat szeretem. Esme tényleg olyan mit ha a valósi anyukám lenne. Rose imád engem öltöztetni és ölelgetni is. Alice is szeret engem öltözetei és énekeli is szokott nekem. Carlisle szokott nekem mesét felolvasni elalvás előtt de olyan nagy átéléssel, hogy az már hihetetlen. Jazz szokott engem tanítgatni és minden lépésemet- ha nem iskolában van- figyeli, mert hát eléggé ügyetlen vagyok és a saját lábamban is elesek. Emm az én mókás játékos bátyám. Alice szerint egy agyszinten vagyunk vagy Emmett még lejjebb van. Csak az a baj, hogy nem tudom, hogy ez mit jelent az hogy agyszint. De amúgy mindenki szeret velem foglalkozni, de azt hiszem, – legalábbis ezt hallottam mikor kihallgattam a beszélhetésüket – hogy be kell osztani, hogy ki mikor foglakozik velem, mert vita lenne belőle.
Az a furcsa, hogy mindenkinek hideg, fehér és kemény bőre van és sárga szeme. Meg azt sem értem, hogy sosem látom őket enni. Erre már rákérdeztem de Carlisle csak annyit mondott ha nagyobb leszek elmondja. Végül is nekem mindegy, míg játszanak velem és ilyen kedvesek addig nem érdekel hogy milyenek.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve lefröcsköltem a lányokat, mire ők felsikítottak.
- Ez gonosz volt Bella – szólt rám Rose mire én csak nevettem. Rose hirtelen kikapott a kádból és gyorsan rámerítette a törülközőt amivel szárazra törült. Persze nem maradhatott el a napi krém sem amit rám kenne, amit én gyűlölök. Valahogy úgy fogalmaztak, hogy emitt lesz jó puha a bőröm, bár nem értem minek kell puhának lennie a bőrömnek.
- Meghoztam a pizsamát – tette le a mosdó szélére a két ruhadarabot Alice. Egy halványkék térdig érő nadrág és egy kicsit sötétebb rövid ujjú, amin két szürke maci van.- Ez nagyon jó áll. Több kék ruhát kéne neked venni- a végét már, szerintem, magának mondta. Átsétáltunk a szobámba. Nagyon szeretem. Kicsit régies de rengeteg játék van benne. Gyorsan bemásztam az ágyba.
Az ajtóban Carlisle jelent meg.
- Na jöhet a mese?
-Iden!- ugráltam az ágyon. Leült mellém én a takarómat magammal húzva beleültem az ölébe, hogy majd úgy nézegessem a rajzokat
- Só és a Méz, jó lesz?- én csak bólogattam.- Na akkor: Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl…

Carlisle szemszöge

Imádom ezt a kis angyalt, alig kezdtem bele a mesébe ő már el is aludt. Szerintem nem létezik olyan lény a földön akinek a szívét ne melengetné át.
- Apa - dugta be a fejét Alice. Nagyon halkan beszélt, hogy az ölemben alvó kislány ne ébredjen fel.- Aro hívni fog. De azt nem tudom miért. Úgy körülbelül 1 perc múlva.
- Köszönöm- mosolyogtam rá. Nagyon finoman felemeltem Bellát és rendesen lefekettem az ágba és jól betakartam hogy ne fázzon. Mire ő egy aprót moccant, és a kockás fülű nyusziját még jobban szorította magához
Szerencsére pont akkorra értem le mikor megcsörrent a telefon.
- Haló?- szóltam bele.
- Szervusz barátom. Én vagyok az Aro.
- Tudom Alice szólt.
- Igen tényleg a jövőbelátó lányod. Micsoda képesség! – sóhajtott fel.
- Miért hívtál Aro.
- Csak azért, hogy ha nem gond meglátogatnánk titeket.- hajjaj.
- Kik jönnének?
- Természetesen én és a testvéreim és a feleségeink és főbb őreink.
- Ez pontosan kiket takar?
- Hát: Jane, Alec, Demetri, Felix, Heidi, Renata és persze Edward is jönne.
- Akkor ha jól számolom összesen 13. Ezt még meg kell beszélnem a családommal.
- Persze nyugodtan - és meg is szakította a vonalat.
A családom felé fordultam és kimondtam azokat a bizonyos szavakat.
- A Volturi vezetői és főbb katonák látogatóba akarnak jönni. Pontosan mindenkivel együtt 13-an lenének. Szavazunk, hogy jöhetnek vagy sem.