Bella más Életet Él: Ötödik fejezet

A levél

Edward szemszöge

Edward!

Ne kérj a Cullen családtól semmilyen információt rólam, mert megtiltottam nekik. Több mint 3 éve elmentél! Most már ne akarj tőlem semmit! Ennyi éven keresztül nem gondoltam rád, elfelejtettelek és lezártam magamban ezt az ügyet, de te most mégis feltéped ezeket a sebeket. Kérlek ne írj és ne kérj tőlem semmit! Nyugodtan próbálkozhatsz másnál, de szólok, minden igyekezeted hiábavaló lesz!

Isabella / Bella

Már vagy ezerszer elolvastam a levelet. Nem azért, mert nem tudtam felfogni- az már a második újraolvasásnál megvolt- hanem azért, hogy milyen szépen ír, pedig még csak hat és fél éves. Igaz, hogy a levél tartalma a már régóta nem dobogó szívembe markol, de jó látni hogy kora ellenére milyen intelligensnek is tűnik. Mióta eljöttem a Cullen családtól, azóta állok velük levelezésben. Legtöbbször Alice szokott nekem írni, de van, hogy Esme vagy Carlisle válaszol a leveleimre. Persze erről a kis Bella mit sem sejtett, pár nappal ezelőttig. A levelek általában csak Belláról szóltak, a hogyléte és hogyan halad a tanulmányaival és a többi. Legtöbbször képet is küldenek a levéllel együtt. Ezen a elvélem még az illata is rajta van és bár nem olyan bódító mint ahogy az emlékeimben visszagondolok rá, de így is erőteljes hatást tesz rám.
Mosolyogva vettem elő az egyetlen közös képünket. Pont aznap készült mikor visszajöttünk Volterrába. Az egyszerű kis képet nézve az emléke is megrohamozott.

„- Adj egy puszit!- mutattam az arcomra.
- Lendben! –mondta ő csilingelő hangján és az arcomra nyomott egy cuppanós puszit. A következő pillanatban egy vakú villanása és a fényképezőgép jellegzetes kattanását lehetett hallani
- Lefényképeztem!- mondta Jasper és mosolyogva nézte a fényképet.”

Mosolyogtam az emléken. Ilyen esetekben jól jön a vámpír memóriám, de sokszor épp ezért is rossz. Nem tudunk semmit sem elfelejteni. Így még arra is emlékszem, hogy hogyan nézett rám mikor kiléptem az életéből.
- Edward!- rontott be a szobámba Felix.
- A kopogást is feltalálták- morogtam az orrom alatt, de persze ha nem gondolkoztam volna el ilyen mélyen akkor az üvöltő gondolatait, már hamarabb meghallom mint a léptit.
- Jó, mindegy. Most jön meg a mi „kajánk” úgyhogy te is elmehetsz. Ja és ezt Aro üzeni.
- Rendben- eltettem a levelet- amit még biztos, hogy milliószor olvasni fogok- és kimentem a szobámból. Felix-el nagyon jóban vagyok, de a gondolatait képtelen kordában tartani, vagy legalább halkabbra „fogni”. Így állandóan olyan a közelében mintha egy embernek a füléhet tartanának egy megafont és abba ordítanának bele. Szóval annak ellenére, hogy nem fájhat se menyire a fejem, néha mégis úgy érzem hogy széthasad. Mikor kiértem a fő folyosóra meghallottam az emberek gondolatait, akit Heidi vezetet, tudtuk nélkül a halálba. De a gondolatokon kívül a szívük ütemes verése és az erükben száguldozó meleg és finom vért is hallottam.
Gyorsan megráztam a fejem és elkezdtem rohanni, hogy nehogy olyan dolgot tegyek amit később megbánnék.

Ki a várból, ki a városból és be az erdőbe.



Isabella szemszöge

- Az meg mi nálad Alice?- kérdeztem. Ahogy láttam éppen egy levelet írt. A reakciójából ítélve nem lett volna szabad észrevenne.
Mikor ledermedt ültében én kihasználtam a helyzetet és kikaptam a keze alól a levelet és elkezdtem olvasni az apró, de annál szebb betűit.

Szia Edward!

Mint ígértem itt vannak a válaszaidra a kérdések

1: Bella már nem is emleget! Lehet, hogy ez most egy kicsit fáj, de így legalább ő nem szenved.

2: Persze. Tudok róla képet küldeni.

3: Nagyon jó tanuló, de nincsenek barátai. Nem szereti az iskolát, így Esme fogja itthon tanítani. Gyorsan leteszi a tanárképzőt és már taníthatja is Belát.

4: Éppolyan aranyos, mint volt. Imád kirakózni, és még mindig szeret rajzolni. Egyébként most költöztünk el, mert már kezdtünk feltűnőek lenni… -olvastam Alice gyöngybetűit, közben pedig szívem egyre hevesebben kezdett el verni az idegeségtől, majd mikor a végére értem, dühösen fordultam Alice felé.

- Alice, hogy tehetted ezt? Megígérted, hogy ti se fogtok Edward-al kapcsolatot lépni!- kiáltottam, mivel nagyon rosszul érintett, hogy nem tartotta be a szavát. Mindenki megígérte nekem a családban, hogy soha többé nem emlegetik az Ő nevét és még csak kapcsolatba sem lépnek vele.
De tényleg igaz, amit a levélben ír. Épp mostanában felejtettem el Edward-ot és erre most megint csak ő jár a gondolataimban.
És az is igaz, hogy kértem már Esme-ét és Carlisle-t, hogy vegyenek ki a suliból, mert nem érzem ott jól magam.
Ha csak rámosolygok valakire azt mondja „Tündér” és elvárja tőlem, hogy mindig ilyen is maradjak. Mosolygós tündér, jó kislány. Mást nem is látnak bennem, csak ezt. Nem vesznek komolyan, csak egy édes kislánynak tartanak és ez nagyon idegesítő.
De viszont a vámpírok között sem érzem otthon magam. Tudom, hogy a Cullen család vámpírokból áll. Ezt két hete tudtam meg, de egyáltalán nem rázott meg, sőt inkább érdekelt. Mára már vámpír szakértő lettem.
Úgy érzem, hogy nekem sem a vámpírok sem az emberek között nincs helyem.
És, hogy ez honnan jött? Igazából magam sem tudom, talán ez csak egy buta érzés, mégis nagyon rossz. Nem érzem magam jól az emberek között, de a vámpírok között sem- persze nem félek tőlük, tudom sose bántanának, csak… nem is tudom. Jobban érzem magam közöttük, mert mesebeli lények, de csak az erdő az a hely, ahol igazán otthon vagyok. Valami vonz hozzá. Valami varázslatos erő. Valami megmagyarázhatatlan. Jó érzés ott sétálni, mintha hozzá tartoznék. Mint bármelyik fa vagy fűszál, vagy csak egy jelentéktelennek tűnő bogár a fán.

Mire ezt végiggondoltam már meg is fogalmazódott bennem egy terv. Írok Edward-nak egy levelet. Ha valóban annyira szeret, mint mondja, akkor meg fogja érteni és békén hagy, még akkor is, ha ez fáj neki.
- Ezt küld el Edward-nak és senki sem küldhet vagy küldethet Edward-nak levelet, sőt még kapcsolatba se léphettek vele. Ezt az egyet tegyétek meg. Értem, hogy ő volt kíváncsi, de akkor is. Ő már nem része az életemnek és nem is akarom hogy bármit is tudjon rólam. Ha már egyszer csak úgy itt hagyott akkor nem is kapjon rólam semmit sem - ezt persze már lent a nappaliban mondtam ahol mindenki ott volt.
Esme és Carlisle sakkoztak, Emmett és Jasper nézték a Tv-t és a sportolókat szidták, hogy milyen lassúak vagy milyen bénák. Alice és Rosalie éppen a következő vásárlást tervezte.

- De kincsem. Edward nagyon szeret té…
- Ha állítólag annyira szeret akkor nem hagyott volna itt, Rose.
- Ha te mondod –mondta, miközben megrántotta a vállát. Ezzel pedig én lezártnak is tekintettem az ügyet. Szerettem ezt Rose-ban, hogy nem próbált semmit sem rám erőltetni. Hagyta hogy a magam döntsek még ha csak gyerek is vagyok.
- Megcsinálod a hajam?- kérdeztem, miközben boci szemekkel néztem rá.
- Ehhez nem kellenek a boci szemeid. Keresek a felsődhöz való hajgumit és szalagot – mondta miközben felállt és felment a szobámba, hogy az említett tárgyakat megkeresse.
Egy zöld selyemblúz van rajtam egy fekete cicanadrággal-, ahogy Alice mondaná (Ir: a nadrágra)- és egy fekete vastag zoknival. Meg kiskoromban nekik, hogy nem akarok a lakásban papucsot és cipőt hordani. De azt meg ők nem akarták, hogy megfázzak így egy jó vastag zokni hordásában megegyeztünk.
-Na itt is vagyok. Gyere.- leült a kanapéra engem meg maga elé ültetett.

Szerencsére, ahol most élünk padlófűtés van, így nem kell attól tartanom, hogy fáznék. Ide csak nemrég költöztünk, mert ügye bár a vámpírok nem változnak és három- négy évente el kell menniük onnan ahol éppen élnek.

Emlékszem Alice mennyire más szobát akart nekem, de én nem hagytam, és a régi kis szobám tökéletes hasonmását kaptam meg. Szerettem azt a szobát és nem voltam hajlandó tőle megválni.
Emmett-el éppen a kedvenc mesémet néztük, amit ő nagyobb élvezettel nézett, mint én. Már megértem, hogy miért mondat régebben az Alice hogy Emm-el egy agyi szinten vagyunk. De már én is kezdek megnőni és érettebb lenni. Esme és Carlisle beszélgetését gyakran hallom arról, hogy túlságosan is érett vagyok a koromhoz képet. Nem vagyok úgymond „igazi gyerek”.
Nem tudom mikor és főleg, hogyan, de elaludtam. Furcsa álmok gyötörtek, de olyan élethűek voltak. AZ egyetlen dologra amire emlékszem belőle és mélyen beleégette magát az agyamba az, az hogy egy szőke nő azt mondogatja nekem, hogy rossz döntést hoztam meg.